Filmrajongó számára nincs fájdalmasabb procedúra, mint amikor a kedvenc rendezője legújabb munkájáról kell leszedni a keresztvizet. Ebben a szakmában méltósággal megöregedni, ritka mint a fehér holló. Amikor Martin Scorsese vagy egy jobb napot kifogó Ridley Scott letesznek valami erőset, az a kivételt erősítő szabály. Sokkal gyakoribb az alkotói zeniten rég túljutott, energiatartalékokkal elkészült direktorok száma, akik büszkeségből, megszokásból, relevanciába kapaszkodásból nemet mondanak a nyugdíjra. Hogy aztán öregesen haladó útjukat középszerű vagy egyenesen pocsék alkotások, aprópénzre váltott örökség és rossz szájíz jelezze. Nekem pedig beleszakad a szívem abba, hogy az akcióműfaj egyik, ha nem legjobbja, John Woo is erre az útra lépett.
John Woo neve fogalom, alapvetés, alfa és omega, a zenit, ami után sokan kapaszkodtak, de még csak esély se volt, hogy elérjék. Hogy miért, arról egy egész cikket lehetne írni. Egy egész szakdolgozatot is (ahogy én tettem). Elég, ha a filmjei beszélnek helyette: Szebb holnap (A Better Tomorrow), A bérgyilkos, Hard Boiled, Ál/arc. Műfajreformáló és műfajdefiniáló, a romantikus pátosz és a balettszerűen elegáns, mégis vásznat kiszakítóan robbanékony erőszak olyan fúzióját hozta létre, ami senki mással össze nem hasonlítható. A „heroic bloodshed” („hősies vérontás”) tökéletesen összefoglalja stílusát melyben a hősök két pisztollyal a kézben, galambraj és ezernyi golyó között repülnek. A túlélés nem fontos, hanem az eszme, amit képviselsz, a becsületért való kiállás egy romlott világban.
Viszont ez olyan filmnyelv, ami vitalitást és szellemi frissességet követel meg. Azokat a dolgokat, amiket az öregedés elvesz az embertől. Woo utoljára talán a 2000-es évek vége felé tudott nagyot dobbantani, amikor hazájába visszatérve megrendezte a Vörös szikla kétrészes megaeposzát. A 2014-es hasonló nagyzolásban készült The Crossing már túlfújt lufiként pukkant ki, a három évvel későbbi Manhunt-on meg leginkább csak vakarta a fejét a többség, hogy vajon szándékos önparódiát csinált az öreg vagy a kulturális zeitgeist miatt tűnik avittasnak az, amit látunk. Mindkét film elég nagyot bukott ahhoz, hogy évekig parkolópályára tegye Woo-t, de amikor tavaly „visszatért” a Silent Night-al, abban se volt sok köszönet. A 70-es évek éjsötét, nihilista, reakciós bosszúfilmjeinek hangulata kb. úgy illett rá, mint szénbányászra a dominakosztüm. Most pedig itt van a semmiből, leghíresebb filmjének, A bérgyilkos-nak a remake-je. Streamingre. Na ezzel mit kezdjen az ember.
Már akkor görcsbe szorult a gyomrom, amikor megláttam az alig két hónapja kidobott előzetest, amiből még csak szikráját se éreztem annak a lírai pátosznak, kontrollált káosznak és dinamizmusnak, ami filmjei többségét jellemzi. Rideg, tükörsimára polírozott, steril képek, öncélúnak és hazugnak érződő pózok és mondatok, a szív és lélek teljes hiánya. Meg is mondtam kerek perec, ha nem tették volna ki előre a nevét, simán azt mondom, hogy Luc Besson vagy valamelyik EuropaCorp-os haverja próbál élősködni egy mesterművön. De nem, John Woo a rendező/producer, körülötte csupa tehetséges amerikai szakemberek, akik tudják, hogy kell profin filmet készíteni, csak persze az a kérdés miért? Miért ezt? Mintha megpróbálnád újrafesteni a Mona Lisát, még akkor is el fogod rontani, ha lépésről lépésre másolsz.
Adott a profi bérgyilkosunk, ezúttal játssza őt Nathalie Emmanuel, aki egyik melója során véletlenül megvakít egy bárénekesnőt (Diana Silvers) majd bűntudattól telítve úgy dönt, hogy felhagy szakmájával. Csakhogy ezt persze nem hagyják korábbi megbízói (Sam „Jake Sully” Worthington valami iszonyat szar ír akcentussal), akik belerángatják egy alvilági háborúba, ahol egyetlen igazi szövetsége egy rá sokban rendőr (Omar Sy). Tiszta sor, árulás, leszámolás, bajtársi szövetség, vér, könnyek, tízezernyi kilőtt golyó, függöny. És mivel Hong Kong helyett Párizsban játszódik a cselekmény, ezért ha kicsit összeszorítom a fogam, akkor merem azt mondani, hogy Woo ezúttal egy helyszínileg autentikusabb kalapemelést akart csinálni Melville Szamuráj-a mellett (már ha csak a nyitójelenetből indulok ki).
Ahogy azonban ez meg van valósítva…medve anyám. Kezdve a forgatókönyvvel, amiből szinte teljesen ki van lúgozva a három főszereplő közötti intenzív és romantikus érzelmi kapcsolat, ami a 89-es film magja volt. Egydimenziós sakkfigurák, akiket ide-oda dobálnak egy szaros MacGuffin plotban (ami egy drogszállítmány körül forog), tele száraz expozíciós dialógusokkal, béna párbeszédekkel, béna poénokkal, mintha két teljesen különböző filmet próbáltak volna meg egybevarni. A színészekre nem támaszkodhatunk, hiába mindenki próbálja menteni a menthetőt, mer ha csak kicsit belegondolunk hogy itt Chow Yun-fat-el, az élete legjobbját játszó Danny Lee-vel és az éteri Sally Yeh-hel kéne felvenni a versenyt…inkább ne is menjünk bele. Szóval se románc, se tragikus fatalizmus, csak egy huszadrangú, nyakatekert sablonhalom a legszürkébben eldarálva.
De ennél is tragikusabb, ahogyan Woo ezt megrendezi. Öreguras megfáradtsággal, unottan, ismerős vizuális elemeit (galambok, keresztyén szimbolika, motorbiciklik, stb) hanyagul odadobva, nulla érzelemmel. Az operatőri munka fantáziátlan, a streaming filmeknél már szinte kötelező barnás-halványzöldes színvilág helyenként egyenesen ocsmány, ráadásul néha olyan bizarr flashbackeket, meg osztott képű montázsokat is bedobálnak, mintha egy nagyobb büdzsével megdobott tévéfilmet néznénk. Végső mentsvárnak ott lenne az akció, ami oké decens. Már amikor vannak, mert a film két órája nemegyszer vontatott, ráadásul egy John Woo filmnél nem a „decens” a mérce, ha akcióról van szó. És pláne nem ilyen slamposan koreografált, digitális vérspriccelésekkel összemaszatolt szekvenciák. Nem tudom eldönteni, hogy egyszerűen nem volt rájuk idő-pénz, vagy a mesternek nincs rá ereje. De talán ez a dolgok szomorú menete, hogy ami menő volt 30-40 éve, az ma már esetlennek, bénának hat a John Wick-ek és Rajtaütés-tanoncok világában.
Én csak annyit tudok, hogy a múltat eltörölni nem lehet. Amit Woo a 80-as, 90-es években lerakott, az fennmarad, hivatkozási alap lesz, kultkedvencek, klasszikusok. Ezt a felvizezett vacakra fél év után már a kutya se fog emlékezni. Csak hát persze, szívem mélyén ott marad a szomorúság. Naiv egyetemistaként évekig vágytam arra, hogy John Woo új filmet csináljon, most már inkább azt mondom, mentse a maradék becsületét és menjen unokázni.