Noha kétségkívül a Walking Deadben bejárt világ vagy a Game of Thrones emberképe sem volt egy fáklyás menet, napjaink közeli háborúval és szinte óráról órára bővülő, egyre inkább megoldhatatlanná terebélyesedő krízislistával elkomorított közhangulatát semmi sem vetítette előre oly precízen és kérlelhetetlenül a mozgóképek közül, mint a Brexitet megelőző időszak brit tévésorozatai. Legyen szó akár a… Folytasd az olvasást
Hosszú évekkel azelőtt, hogy vezető rendezői, Dario Argento, Lucio Fulci vagy Sergio Martino alkotói minőségükben megérkeztek volna Amerikába (amiben egyébként sajnos nem lett túl sok köszönet), az erőszakban dús olasz zsánerfilmezés egyik legpompázatosabb oldalhajtása, a giallo már megvásárolta úgymond a jegyét egy tengeren túlra tartó cirkálóra. Előbb a grindhouse-mozikba vergődtek el a bőrkesztyűkben, maszkokban, késelésekben… Folytasd az olvasást
“Gautama Sziddhárta, a Buddha vörös krétával kört rajzolt a földre,és azt mondta: Azoknak az embereknek, akiknek egy napon találkozniuk kell,bármi legyen is addigi sorsuk,bárhogyan tegye is próbára őket az élet, találkozni fognak a vörös körben.” Melville Vörös köre (1970) ezzel a Buddha idézettel nyit, amely valójában az író-rendező kitalációja. Csak éppen annyira ide illik, idekívánkozik,… Folytasd az olvasást
Holttestek nélkül még csak-csak működőképes lehet egy bűnügyi fikció, az excentrizmus viszont mintha a krimik keringési rendszerének legfontosabb része volna. Felsorolni sem lehet talán, összesen hányféle furcsa nyomozót láthattunk már az évek során, de alkoholista, Tourette-szindrómás, autista, denevérjelmezes, botcsinálta és Asperger-szindrómás például biztosan volt közöttük. A skandináv krimikben a markánsan extrém (sötét, hideg, havas, esős,… Folytasd az olvasást
Szóval, nekem kellett némi idő, mire észrevettem, hogy a „krimi” terminus nem csak a detektívregényt foglalja magában, hanem a tényleges crime fictiont, a bűncselekmények elkövetőiről szóló szórakoztató irodalmat is – ehhez a felismeréshez annak idején elsősorban pont az Agave korai kiadványai segítettek hozzá. Akkoriban nem szerettem a krimit, de amint felfedeztem Lawrence Block, Jim Thompson,… Folytasd az olvasást
Akármennyire igyekszik is az ember, minden korban akadnak jellegzetes falak, amelyeket nem lehet lebontani, hiába tűnik utólag oly nyilvánvalónak, hogy mely téglákat kellett volna kilazítani hozzá. A film noir például döntő jelentőségűnek bizonyult úgy az amerikai műfaji, mint az európai művészfilm fejlődése szempontjából akár az emberábrázolást (az ember elemi irracionalitásának felismerését és elfogadását), akár a… Folytasd az olvasást
Nem véletlen, hogy a hetvenes évek két legjobb amerikai filmjének, a Kínai negyednek és a Texasi láncfűrészes mészárlásnak egyaránt helymeghatározás van a címében; többre, másra utalnak, mint szimplán a történet helyszínére. A kínai negyed és Texas ezúttal nem egy városrész vagy szövetségi állam, hanem egy mentális-, sőt lelkiállapot. Hetvennégyben a vietnámi háborúnak éppen hogy csak vége,… Folytasd az olvasást
A chicagói éjszaka, gondolom, valóban veszélyes – de azért a marketingesekkel is vigyázni kell. A 90-es években például azt eszelték ki, hogy a menő (alapvetően angolszász – akkoriban ez még eléggé kellett a világuralomhoz) zenekarokat összekötik a menőnek ígérkező zsánerfilmekkel. Papíron jól mutatott a terv: a zenitjére jutó CD-korszakban páratlan pénzforgalmat generáló zenekarok megtolják a… Folytasd az olvasást
Ha 15 évvel ezelőtt kerül adásba, ez az évad beszakítja a képernyőt. És nem csupán azért, mert a megformáltsága minden ponton felveszi a versenyt a mozifilmekével (ilyen sorozatból azért ma már nem kevés van), hanem mert a(z amerikai, független, érvényes) mozifilmek krémjével is állja az összehasonlítást. Állja? Számos szempontból maga mögé is utasítja őket, miközben… Folytasd az olvasást