A rossz horrorhoz vezető út nemes szándékokkal van kikövezve. A Halloween véget érben David Gordon Green például a felelősségteljes, szeriőz alkotó (& rendes ember) köpönyegét magára kanyarítva kétségkívül aktuális és lényeges dolgokról akart beszélni – majd ehhez az akarathoz varrta hozzá a nagykabátot. Nem az ismeretlent, nem a kimondhatatlant, nem a csupán szorongva megsejtettet kívánta érzéki módon feltérképezni (amire pedig ezt a műfajt úgyszólván feltalálták), hanem egy nemigen vitatott, nem meglepő, ám ettől még persze helytálló publicisztikai állítást illusztrált: jelesül, hogy a gonosz legtöbbször nem egyetlen személyben, hanem inkább egy közösség kollektív pszichéjében lakozik. Így pedig voltaképpen bármikor előhívható, ha a helyes sorrendben nyomogatja valaki végig a gombokat.
A Halloween véget ér nem azért olyan szomorú élmény, mert tele van idióta fordulatokkal (bár tele van), és nem is azért, mert az ábrázolt létállapotok töményen búbánatosak (noha nagy erőkkel kényszertáplálja a nézőt az ilyen-olyan árnyalatokban pompázó emberi nyomorúsággal). Hanem mert a vezérállítás megtámasztásához egy csomó figyelemre méltó ötletet sorakoztat fel – amelyből egyetlen egyet sem vesz valóban komolyan, bont ki igazán. Az elképzelés például, hogy egy slasherből kivonjuk a markáns főgonoszt, a túlélőket pedig otthagyjuk egymásnak, akik így kénytelenek valahonnan bűnbakot keríteni, és ezt az áldozathibáztatás kegyetlen logikája szerint legkönnyebben a final girl figurájában találhatják meg, felettébb felkavaró, és az a kábé kétszer három perc, amit a film erre szán, nemcsak nehezen feledhető (nem utolsósorban a méltóságteljesen megtört karaktert megformáló Jamie Lee Curtis miatt), hanem egyúttal nehezen emészthető is. Ennyi igazi horror van lényegében a filmben.
Mert Gordon Green persze csak mintegy viccből mond le Michael Myersről (ezért aztán felesleges is ezt a filmet az előzményektől és benne Myerstől valóban radikálisan elrugaszkodó Halloween 3.: Boszorkányos időszakkal párhuzamba vonni). Az előző részben Terminátor-szerűen elpusztíthatatlan fenoménként megjelenő monstrum az új filmben hosszú évekre a csatornába (értsd: a közösség zavaros tudatalattijába) húzódik vissza, ahonnan néha kidugja a fejét hajléktalanokat ölni (enni?). A szimbolikus Myers-fantom és Haddonfield valamiért sok gonoszságra képes közössége végül mintegy kicsíráztat magából egy új Michael Myerst (ahogy Móricka az iskolai lövöldözők genezisét elképzeli), de aztán az ő margóra szorításával az eredeti is visszatér, ismét Terminátor-üzemmódban, és bár korábban szinte járni sem tudott (vagy csak mint képzet létezett), most ismét szúr, üt, fojtogat, mint az állat, akár egy belevágott konyhakéssel a testében is, mert… csak; ha pedig a korábban a saját közössége által éppen ezért oly csúful kirekesztett Laurie Strode megint csak visszaüt, akkor Haddonfield egyként ünnepel, miközben… de nem folytatom, mert a történetet annyi ostoba ellentmondás feszíti szét, hogy már csak ezek maradéktalan végigkövetése is fejfájdító volna.
Láthatólag Gordon Green sem találja az egyenes ösvényt, amennyiben filmje tónusa ide-oda billeg az „elevated horrorok” (az ezekhez tartozás lenne itt az elsődleges cél) gyomorbajosan komoly pszichológiai realizmusától az önfeledten mocskos slasherek nézői élvezetet kiváltani szándékozó, vidám szeletelésekkel megalapozott oldottabb atmoszférájáig. Az alkotói fejekben dúló káoszt jól jellemzi, hogy a filmbe két szerelmi szálat is megpróbáltak belehímezni, amelyek közül az egyik (Laurie és Hawkins seriffhelyettes őszi románca) kifejezetten szépnek és tartalmasnak ígérkezik, erre persze lényegében félredobják, míg Laurie unokája és Corey, az új killer között annyira képtelen viszony szövődik a szemünk előtt, aminek láttán talán már egy brazil szappanoperában is felemelné a mutatóujját egy lelkiismeretesebb producer. Ez a szál persze az aránytalanság diadalaként a filmidő kábé 55 százalékát felemészti, maga alá gyűrve – mint masírozó Michael Myers bakancsa a perzsaszőnyeget – szinte minden értelmezhető réteget.
Ezzel egyidőben Corey konstans bullyingolása a derék lakosság részéről alapjaiban ismét csak váratlanul gazdag lehetne, hiszen egy olyan figurával kellene együtt éreznünk, aki ténylegesen elkövetett valami egészen szörnyű dolgot (ha többé-kevésbé szándéktalanul is). Saját nagyvonalúságunk korlátaival ugyanakkor alig néhány percre vagyunk csak kénytelenek szembenézni – egészen addig, amíg a jó Corey önmagát és saját legmélyebb tapasztalatait teljesen elfeledve meg nem bicskáz néhány ezt a sorsot semmiképp sem érdemlő szerencsétlent. És így tovább és tovább a szépen fényképezett, önmagán (figyeltek ott hátul is?!) ordítva túlmutató, nehézkes ünnepélyességében képtelenül mulatságos zárlatig.
Vagy talán mégsem olyan mulatságos ez az egész, hiszen A Halloween véget érből egy valami elég biztosan kiderül: amikor a műfaj a sok fáradt ismétlés okán már teljesen elkényelmesedve mindent tudni vél önmagáról, és immár a decens polgárság feddhetetlen világszemléletéhez igazítja az óráit, akkor nem csupán Michael Myers, hanem a horror halálát is szomorúan regisztrálni kell – már persze a következő feltámadásáig.