Dél-koreai film manapság már csak akkor kerül a hazai mozikba, ha az komoly Oscar-díj aspiráns (lásd Élősködők), vagy még a kora 2000-es években befutott nagy nevek jelentkeznek újdonsággal (lásd Park Chan-wook). Viszont az ország filmiparát nagyban kitévő, a mi ízlésünknek sokszor 180 fokkal szembe pisáló stílust képviselő zsánerfilmeket max. a Koreai Filmfesztivál vetítésein tud elcsípni… Folytasd az olvasást
Noha minimum a Holtak hajnala óta egy izmosabb Black Friday vagy karácsonyi vásár sok mindenkiben felszínre pezsegteti az agyszövet nélkül ténfergő zombihordákra irányuló asszociációt, valójában mindannyian sejteni véljük, hogy egy tényleges zombiapokalipszis ezeknél azért valamivel húzósabb menet lehet. Az viszont mintha csak mostanában, a koronavírusjárvány társadalmi hatásait megtapasztalva esne le a többségnek (legalábbis a korszellemet,… Folytasd az olvasást
Park Hoon-jung filmje a kortárs dél-koreai zsánerfilmezés állatorvosi lova. Egy szinte tökéletesen összeillesztett és működőképesre formált struktúra – ami másfelől olyan hideg, lélektelen és gépies, mintha az egészet egy mesterséges intelligencia algoritmusára bízták volna. A régi jó ázsiai recept szerint egy brutális alvilági hanyatlástörténetbe különös férfi-nő viszonyt belehímző film nyomasztó és nyomasztóan steril zöldes színekben… Folytasd az olvasást
Ha meg akarod mutatni valakinek, mekkorát fejlődött a dél-koreai filmipar az elmúlt két évtizedben, akkor a Space Sweepers első 15 perce tökéletes erődemonstráció. Már a Netflix logó is jelzésértékű, nincs már meg a több ezer mérföld korlátja, egy kattintás és mindenki láthatja Jo Sung-hee űr sci-fijét, az első dél-koreai űr sci-fit. Indítóképnek kapunk egy veszett… Folytasd az olvasást
Ha egy filmben hosszan kitartva, nagyközeliben mutogatnak egy pénzzel repedésig teli táskát, fogadhatunk rá, hogy a szemrevaló kézitárgynak előbb-utóbb lába kél. A nagy dobás az lenne, ha nem történne vele az ég adta világon semmi sem – ez a hazájában tavaly bemutatott dél-koreai bűnthriller azonban nem ennyire merész alkotás. De nem is a legkopottabb sablonokat… Folytasd az olvasást
Minél több horrorfilmet fogyasztunk, bizonyára egyre kevésbé tartjuk ijesztőnek őket, egyre kevésbé sokkolnak minket, gondolom, ez természetes. Nekem is megváltozott a kapcsolatom a horrorfilmekkel az elmúlt években, mert amint azt veszem észre, hogy a borzalmak csak a borzalmak miatt történnek, legfeljebb egy vállvonásra futja tőlem. Ahogy mások is, én is elkezdtem városi legendákra, eltűnésekre, valódi… Folytasd az olvasást
Ezer díjnál és fényes nézettségi adatnál is megkérdőjelezhetetlenebbül mutatja egy filmről, hogy magabiztosan elfoglalta a helyét a kultúra szövedékében, ha elkezdenek szivárogni a másolatai. Utánozható minták nélkül ugyanakkor talán nincs is (film)kultúra – gondoljunk csak az évtizedek óta tényleg elképesztő számban mutálódó Hitchcock-variánsokra vagy a nyílt és burkolt Rómeó és Júlia-történetek végeérhetetlen folyamára. Ezek nélkül… Folytasd az olvasást
Négy évvel járunk az első rész társadalomzombító eseményei után: Dél-Korea egy széjjelrágott kimcsiszendvicsre hasonlít, rendkívül gyors és rendkívül nagyszámú élőhalott lakja, normál állampolgár látszólag senki. Mivel anno az őslakosok észak felé nem hátrálhattak – Észak-Korea még a zombik elől menekülő milliók előtt sem nyitotta meg kapuit -, az ország népessége Ázsia-szerte szóródott széjjel. Az ex-katona… Folytasd az olvasást
Az, hogy a filmes zombivész egész egyszerűen nem képes kipusztulni, elképesztő. Lassan tíz éve a csapból is a zombik folynak – persze, tudjuk: mindig is ott sertepertéltek a legszélsőbb kertvárosi utcákban, Romero (isten) hozta át őket anno a Karib-szigetekről, de igazából a Walking Dead sikere emelte be őket a mainstreambe. Ez a hóttunalmas, agyalágyult motivációkkal… Folytasd az olvasást