Talán célszerű lehet a Twin Peaks környékén kezdeni ezt a kritikát (várj, lesz értelme) – amikor a kilencvenes évek elején David Lynch és Mark Frost ledobták ezt a felfoghatatlan, megközelíthetetlen, ezerféleképpen értelmezhető anomália-atombombát, nem csak egy művészeti alkotást hoztak létre, hanem az ezzel éppen párhuzamosan felfutó internetes felületeken keresztül egy másfajta diskurzus magvait is elültették – teljesen hozzá nem értő emberek fórumokon kezdtek el vad elméleteket gyártani, apró jelekből nagyobb dolgokra következtetni, egymás torkának esni, csak azért, hogy közelebb jussanak valamiféle megoldáshoz. Ez a fajta beszédmód aztán felerősödött valamikor a Lost környékén, a Twin Peaks: The Return boncolása pedig már a közösségi médiában terjedő mémekre is kiterjedt, és jelen pillanatban konkrétan bármilyen kommunikációnak ez a fősodorbeli jellegzetessége.
Na most, Mark Frost könyve, a Twin Peaks titkos története mintha már ennek a mentalitásnak a tudatában íródott volna, megpróbálja valahogy kanonizálni az ismeretlent és a megközelíthetetlent, méghozzá pont olyan módon, ahogy az emberek az interneten megmagyarázhatatlan dolgokról beszélnek – „talán ez releváns”, „egy álomban láttam”, majd a szimbolizmus és összeesküvés-elméletek hullámain nyilván okkultistáktól ufókig mindent összeszed a könyv, de egy dolgot felejt el: konkrétan megmagyarázni, mi a jó franc történt Twin Peaks városában.
A Something in the Dirt ezt a fajta diskurzustípust látszik belesűríteni egy kétszereplős kamaradrámába – John és Levi (tessék, már a neveknél is elő kell vennem a Bibliát – Ószövetség és Újszövetség ellentétek, mégis összetartoznak, hm?) éppen csak összeismerkednek egy lepusztult Los Angeles-i lakás környékén, amikor szembekerülnek a természetfelettivel. Egy hamutartóban megtörő fény okoz kísérteties jelenségeket. A lakás előző lakója különös egyenleteket és szövegeket írt fel egy zárt, üres szobába, ahonnan hamarosan zajokat és fényeket lehet időnként elcsípni. Gravitációs és elektromágneses anomáliák jönnek létre (a két szembenálló és mégis egymás nélkül elképzelhetetlen fizika-ágazat alapjai, a mindenség elmélete, hm?), ezek ketten meg csak élik mellettük a furcsa életüket, közelednek a jelenséghez, vizsgálják, kamerázzák, a sikert remélik, ha egy dokumentumfilmben rögzíthetik a jelenségeket.
A két szereplő személyisége és háttere nagyon más, mindketten lecsúszottak, mindketten máshogyan zűrösek, tehát az egész megértési kísérlet nyilván darabjaira esik szét, ahogy egymást is igyekeznek megérteni, egymással igyekeznek valahogy kijönni, de valamiért mégsem tudnak egymástól és a különös, egyre furcsább dolgokat produkáló, csak a lakásban manifesztálódó jelenségcsoporttól eltávolodni.
Minden új magyarázatuk egy-egy cigi meg sör mellett érkezik, egyik hülyébb, mint a másik, ráadásul flashforwardok, rekreációk és a beszélgetésben hivatkozott képek inzertjei is tovább darabolják a lehetséges értelmezést, az eredmény pedig az „intellektuális nonszensz” nagyszabású, sokrétegű és teljesen komolyan vehetetlen sixtuskápolnája – és mint ilyen, rendkívül szórakoztató komédia és egzisztenciális horror egyszerre. Bárki, aki ismer engem, tudhatja: ez. Ez kell nekem. Ez.
Mit mondjak, Justin Benson és Aaron Moorhead filmje (ők írják, rendezik, szerepelnek benne) dicsőséges, elképesztő, felfoghatatlanul fantasztikus – korábbi filmjeik, ha így filmes fejjel nézzük, lehet, hogy összeszedettebbek, de egyik sem volt ennyire személyes és nem-idegesítően-meta. (Ezt hangsúlyozzuk, mert általában hülyét kapok a metafilmektől.) Tényleg egészen olyan, mintha két, teljesen hozzá nem értő (vagy talán túlságosan is értő) Twin Peaks-rajongó ülne le időnként egy-egy új részhez, és mondanák a magukét.
Kiderül a végén, mi ez az izé (esetleg két izé)? Szerencsére annyira másodlagos ez a kérdés. Sokadlagos. Ez a film két karakterről és a megértési kísérletekről szól, a folyamatról, arról, hogyan kalandozik el a gondolat ezerféle asszociációhoz, és hogy azokat mennyiben befolyásolják olyan jelentéktelen tényezők, mint a gondolkodó személyisége vagy múltja. Kicsiben látunk univerzális témákat, két megszemélyesített, elemi energia feszül itt egymásnak, és annyira rohadt jól játsszák szerepüket ezek a srácok, hogy arra szavak nincsenek. A kémiájuk lobbanékony, veszélyes, izgalmas.
Aztán harmadik szereplőként ott van Los Angeles, annak mágikus-realista, markfrostiánus szemlélete, feltáratlan titkos története, végtelen nagyság és misztérium, és mégis csak egy környék egyetlen házánál vagyunk, egy maréknyi földbe állított valamin töprengve. A kérdés nem az, hogy kiderül-e a rejtély, hanem az, hogy mennyit mond a világegyetemről a film minden apró négyzetcentije – és hát kurva sokat.
Mivel nagy mennyiségű, de apró referencia-horgokból épül fel a teljes film, természetesen előkerül az allegorikus olvasatok kérdése – bár nem mondanám, hogy a megközelítés rajongója vagyok, mégis izgalmas dolgokat láthatunk bele ebbe az egészbe. Minthogy a párhuzamok és asszociációk diegetikus értelemben is a cselekmény részei, talán nincs akkora tétje, ha nézőként a mi gondolataink elkalandoznak.
Mondjuk, olyan irányba, hogy ez a film lehet a filmkészítés nehézségeinek egy szürreális lenyomata, és így a lakásban megjelenő anomália akár az ihlet, akár a siker metaforája, amellyel két amatőr igyekszik Hollywood rémületes fenyegetése, vonzása (gravitációja!) mellett megbirkózni. Vagy lehet ez a film Benson és Moorhead baráti-kollegiális kapcsolatának egy tréfás lélektani feltárása, az alkotói folyamataik leképezése. Esetleg ahogy az elején utaltam rá, lehet az egész film a mai internetes intellektuális diskurzus szatírája, amelyben az egymás szavába vágás, konteós nyúlüregekbe ugrás, az „olvastam valahol” meg „láttam egy YouTube”-videót forráskritikátlan elfogadása formálják a világról alkotott, fragmentált és bizarr elképzelésünket.
Bármilyen lencsén keresztül is nézzük ezt a filmet, nem lesz teljesen igazunk és nem fogunk nagyot tévedni sem. Általában, amikor egy filmnek tétjei vannak, és akkor lövi el ezeket a többféle olvasatokra célzó felhívásokat, én ki szoktam akadni, de ennek a filmnek pont az a tétje, hogy lubickolhassunk saját amatőr szövegértelmezési nyegleségünkben, dobjunk be mindent, hadd szóljon! Egy pillanatra sem rejti ezt el, és imádom érte.
Még itt ülhetnék és sorolhatnám, mennyi aprósággal lopta be magát a szívembe (mint mondjuk a datamosh használata, vagy a többértelmű, hihetetlenül precíz időzítéssel ellőtt gegek, reakciók, esetleg egy olyan apróság, mint Budapest említése, vagy egyszerűen csak rohadt menő shotok, vágások), egyszerűen nem tudtam nem végigvigyorogni az egészet, valahol a felénél/háromnegyedénél jártam, amikor már azon töprengtem, hogy újra akarom nézni, A film minden másodperce lekötötte a figyelemzavaros, hülye fejemet, szóval valamit – valamit – biztosan jól tud. Ha más nézőknek ezt nem nyújtja, vállvonás, mit tudom én.
Nekem elég annyi, hogy ez az én filmem volt, de tövig.