“Dance first. Think later. It’s the natural order.”Samuel Beckett “I’ll be damned, here comes your ghost again.”Joan Baez A múltból Alain Robbe-Grillet írásaiban a létezésről szóló álom lesz. Hősei a mágikus realizmust radikálisan szubjektív szempontból megélő szemtanúk, amely demimonde egyrészt Cocteau Orfeuszát (1949), másrészt pedig Jess Franco és Jean Rollin sexploitation-világait idézi meg. A “leképező… Folytasd az olvasást
Posts Tagged → klasszikus
Zöld hentesek: The Perfume of the Lady in Black
Főszerepben Mimsy Farmer – és a türkizzöld színárnyalat. A digitális szürkeség búval bélelt korában szügyig járva ez utóbbi felettébb különösnek tűnhet, a 70-es évek olasz filmgyártásban azonban nem számított egyedi gyakorlatnak. Francesco Barilli filmje azonban ezzel, vagyis Dario Argento, Mario Bava, Sergio Martino és társaik korabeli műveivel együtt szemlélve is bízvást egyedinek tekinthető – már… Folytasd az olvasást
Egyedül: Az utolsó ház balra
Wesley Craven halott. Azután halt meg, hogy karrierje során, évtizedenként legalább egyszer megreformálta a horrort. Persze voltak hullámvölgyei is szép számmal, ki ne emlékezne például a politikailag überkorrekt People Under the Stairs-re (1991), amelyben a fehér filmes másfél óra alatt véget vetett a rasszizmusnak. Az ilyesmit nem szabad elsietni. Karrierjének elején meg főleg volt még… Folytasd az olvasást
Jean-Pierre Melville-sorozat: A vörös kör
“Gautama Sziddhárta, a Buddha vörös krétával kört rajzolt a földre,és azt mondta: Azoknak az embereknek, akiknek egy napon találkozniuk kell,bármi legyen is addigi sorsuk,bárhogyan tegye is próbára őket az élet, találkozni fognak a vörös körben.” Melville Vörös köre (1970) ezzel a Buddha idézettel nyit, amely valójában az író-rendező kitalációja. Csak éppen annyira ide illik, idekívánkozik,… Folytasd az olvasást
Jean-Pierre Melville-sorozat: Bob nagyban játszik
Az éjjeli köd úgy terpeszkedik a városon, mint a plüssszőnyeg a nappali közepén. A kamera a piszkos utcákat pásztázza, az ilyenkor lézengő figurákat, majd felkapaszkodik egy emeleti ablakba. Egy füstös szobába, ahol gyűrött arcú nehézfiúk kártyáznak. Az egyiket követi, azt aki ballonkabátban, kalapban távozik. Szájából a cigaretta elengedhetetlen, azonnal tudjuk, hogy ő lesz a hős…. Folytasd az olvasást
A forradalom: Mátrix
A Mátrix egy prémium film. Sokat nem tudtam róla, amikor tizenkettedik születésnapomra megkaptam a videokazettát, a híre miatt abban lehettem csak biztos, hogy valami különleges következik. A doboza a többi filmtől eltérően kék volt, ominózus hologramos matrica ragyogott az elején, a borító hátsó részén ott szerepelt a VHS-en ritkaságszámba menő werkfilmek ígérete, meg persze a… Folytasd az olvasást
Meztelen királyok, királynők: Karambol
Ha felnőtt férfiak és nők csoportját figyeljük, amely csoportban mindenki feltétel és kérdés nélkül elfogadja a másikat annak minden alkati sajátosságával, különös vágyával, sajátos gondolatával, takargathatatlan testi és lelki torzulásával együtt, akkor hatalmas erőknek kell mozgásba lépniük, hogy el ne hajózzunk rögvest a tolerancia, a szeretet, az együttérzés és a jóindulat zászlajaival megjelölt szigeteket körbeölelő… Folytasd az olvasást
A lényeg: The Evil Dead
Több különböző szempontból is az Evil Dead az egyik legtökéletesebb példa arra, hogyan kell filmet csinálni. Hagyni, hogy csak a rettenetes késztetés hajtson, és mikor az innen-onnan összekapart, minimális büdzsé a nyakunkra ül és elnyomja a lélegzetünk, lerázzuk a rohadékot magunkról, majd új utakat keressünk, olyan megoldásokat, amelyekre a cinikusok sosem számítanak, és amelyek láttán… Folytasd az olvasást
A közöny kozmogóniája – Alien (1979)
A fősodorbeli filmiparban még ma is ritkának számít a jó kozmikus horror – az a fajta speciális rémtörténet, amely az idő és a tér távlatait mutatja meg úgy, hogy a néző a rettegésen felül még saját jelentéktelenségével is szembesül a megtekintés során. A filmstúdiók nem akarnak Lovecraft-adaptációkra pénzt áldozni, annak ellenére, hogy kritikailag elismert forgatókönyvírók… Folytasd az olvasást
Senkiházi seriff – Jim Thompson: 1280 fő
Szóval, nekem kellett némi idő, mire észrevettem, hogy a „krimi” terminus nem csak a detektívregényt foglalja magában, hanem a tényleges crime fictiont, a bűncselekmények elkövetőiről szóló szórakoztató irodalmat is – ehhez a felismeréshez annak idején elsősorban pont az Agave korai kiadványai segítettek hozzá. Akkoriban nem szerettem a krimit, de amint felfedeztem Lawrence Block, Jim Thompson,… Folytasd az olvasást