Harcos uralkodónőket ismerhetünk a történelemből: az Angyalvárat lóháton, héthónapos terhesen elfoglaló Caterina Sforzát, Zénóbiát, a római Közel-Kelet jórészét leigázó palmürai királynőt, vagy az ír Grace O’Malleyt, a XVI. századi kalózamazont. A mozistáknak mégsem ők jutnak eszükbe elsőként: vannak nekünk, ha jobbak nem is, de közelebbiek mindenképp. Nők, lányok, asszonyok, akikre felesküdhetünk: Ellen Ripley, Sarah Connor,… Folytasd az olvasást
A filmtrilógiák nem ritkák, legtöbbször az első rész hírtelen sikere miatt nyereségvágy és annak minél további meghosszabbítása okozza. Ellenben az, hogy valaki tudatosan három filmen keresztül visz végig egy történetet, és még az a lehetősége is megvan, hogy egybe forgassa le mindhárom epizódot: Ritkább, mint a fehér holló. Legismertebb példa Peter Jackson Gyűrűk ura-trilógiája, mert… Folytasd az olvasást
Mintha nem lett volna éppen elég a sok szörnyűség, amit az elmúlt egy év a nyakunkba zúdított, most még az is kiderül, hogy Neil Marshall az új M. Night Shyamalan. A rendező, aki pályája elején a horror új fenegyerekeként, teljes fegyverzetben lép fel, sőt nem is csak úgy fellép: berúgja az ajtót, hogy majd kiszakad… Folytasd az olvasást
A nyolcvanas évek közepén a horrorra még egyáltalán nem jellemző az a bukdácsoló útkeresés, ami majd a kilencvenes éveknek lesz sajátja. A franchise-ok sikerére épülő magabiztosság ekkor az egész műfajnak olyan kísérletezési lehetőséget biztosított, amelyet egyetlen korábbi, vagy éppenséggel későbbi évtized sem. A stúdiók kokainos dömper-szám döntik a lóvét a különböző horror-projektekbe, és a látóhatáron… Folytasd az olvasást
Rég láttam ilyen jó pilotepizódot. A tény, hogy a Mindig az ördöggel valójában egy magában álló játékfilm, senkit ne zavarjon össze, hiszen jól láthatóan Antonio Campos rendezőt sem feszélyezte különösebben. Lehet persze, hogy ő nem a sorozatnyitányok elvárásainak akart, de végeredményben mégis csak azoknak tudott megfelelni: filmjében szuggesztív módon felvázol egy sor érdekfeszítő karaktert, helyszínt… Folytasd az olvasást
Minél több horrorfilmet fogyasztunk, bizonyára egyre kevésbé tartjuk ijesztőnek őket, egyre kevésbé sokkolnak minket, gondolom, ez természetes. Nekem is megváltozott a kapcsolatom a horrorfilmekkel az elmúlt években, mert amint azt veszem észre, hogy a borzalmak csak a borzalmak miatt történnek, legfeljebb egy vállvonásra futja tőlem. Ahogy mások is, én is elkezdtem városi legendákra, eltűnésekre, valódi… Folytasd az olvasást
Ezer díjnál és fényes nézettségi adatnál is megkérdőjelezhetetlenebbül mutatja egy filmről, hogy magabiztosan elfoglalta a helyét a kultúra szövedékében, ha elkezdenek szivárogni a másolatai. Utánozható minták nélkül ugyanakkor talán nincs is (film)kultúra – gondoljunk csak az évtizedek óta tényleg elképesztő számban mutálódó Hitchcock-variánsokra vagy a nyílt és burkolt Rómeó és Júlia-történetek végeérhetetlen folyamára. Ezek nélkül… Folytasd az olvasást
Ha cirka harminc éve jött volna ki, akkor a digitális videókölcsönzők helyett az igaziak egyik nagy slágere lett volna a három évvel ezelőtti A bébiszitter. Ami pont csak annyira piszkálta meg a tinifilmes slasher-ek jól bevált receptjeit, hogy azt a mai, önironikus kikacsintásokon, műfaji dekonstrukciókon nevelkedett generáció és a régi motorosok is egyaránt be tudják… Folytasd az olvasást
A dolgoknak általában van egy megszokott sorrendje, és talán célszerű lenne az elején kezdeni. Először volt a könyv (Iain Reid: I’m Thinking of Ending Things, magyarul Azon agyalok, hogy ennek véget vetek, aztán jött Charlie Kaufman, és lett a film (I’m Thinking of Ending Things, magyarul A befejezésen gondolkozom). (Igen, tényleg.) A film elején továbbá… Folytasd az olvasást