Valóságos minireneszánsza van a stop motion animációnak az utóbbi években: Henry Selick visszatért (Wendell and Wild), elkészült Phil Tippet apokaliptikus lázálma a Mad God, nem beszélve a Laika stúdióról vagy a világ különböző országaiban dolgozó lelkes outsiderek-ről. Van valami ebben a technikában, a kézműves jellegében, a szaggatott mozgású figurákban, ami tökéletes hordozójává teszi bizonyos műfajoknak,… Folytasd az olvasást
A rossz horrorhoz vezető út nemes szándékokkal van kikövezve. A Halloween véget érben David Gordon Green például a felelősségteljes, szeriőz alkotó (& rendes ember) köpönyegét magára kanyarítva kétségkívül aktuális és lényeges dolgokról akart beszélni – majd ehhez az akarathoz varrta hozzá a nagykabátot. Nem az ismeretlent, nem a kimondhatatlant, nem a csupán szorongva megsejtettet kívánta… Folytasd az olvasást
Az egész, mondhatni, egy szerelemmel kezdődött – olyan szerelemmel, amelynek két résztvevője más akart a kapcsolattól: egyikük önző módon saját élvezeteit részesítette előnyben, többet akart, mint amennyit ember elbírhat, míg a másik önzetlenül áldozott egy jobb közös élet reményében. A mi szempontunkból mindez csak azért érdekes, mert Frank és Julia történetének körbejárása az eredeti Pokolkeltőben… Folytasd az olvasást
Gyerekként leginkább azért szerettem moziba járni és filmeket nézni, mert úgy éreztem, ha csak két órára is, de kiszakadok a mindennapi valóságból. Olyan dolgokat fogok látni, amiket sehol máshol, olyan történeteket, amik nemcsak izgalmasak, félelmetesek, látványosak, hanem ott van bennük az alapvető emberi kíváncsiság. A „Mi lenne ha…?” kérdés megválaszolása tele fantáziával. Tulajdonképpen el voltam… Folytasd az olvasást
Noha a valóságos vadnyugat sem történelmi korszakként, sem sok fordulatot megélt földrajzi területként nem volt végtelen, regényekben és főleg filmekben megképezett mását sikerült a határtalanság érzetével felruházni. Ezzel együtt a western nagy korszaka (vagy inkább korszakainak sorozata) valahogy csak véget ért – vagy négy évtizede – a moziban. Vagy mégsem így történt volna? Elvégre a… Folytasd az olvasást
Vak embert és vakvezető német juhászt felléptetni egy mai horrorfilmben a vakmerőséggel (bocsánat) vagy inkább a hübrisszel határos bátorságot sugall. A fehér bot és a – később, mint a színdarabokban az asztalra fektetett lőfegyver, könnyen megjósolhatóan patakvért fakasztó – derék négylábú a beavatott nézőt egyből az olasz horror nagy korszakának utolsó fényes harmadába, egyenesen a… Folytasd az olvasást
Tíz évvel ezelőtt Michael Bay jelentette azt a szofisztikáltabb ízlésvilágú filmsznoboknak, amit ma a Marvel és társaik: magának a mozinak a halálát, a művészeti forma legvégső degradációját középszerű tömegmoslékká, egybites látványmaszturbációt, ami csak zaj, füst, korom és ostobaság. Mondjuk a Transformers széria primitivistása fölött könnyű volt pálcát törni, olcsó játék hülyegyerekeknek, variációk egy robbanásra szinte… Folytasd az olvasást
17. század. A helyszín Pescia, egy apró, toscanai porfészek apátsága. Benedetta, a jó házból származó apáca titkos-leszbikus kapcsolatba kezd sorstársával, a tanulatlan de szenvedélyes Bartolomeával. Ezzel egyidőben Benedettának meglehetősen radikális Krisztusvíziói támadnak, amelyek stigmákban manifesztálódnak. Benedetta szakmájában természetesen az ilyesmi csúcsteljesítménynek számít, ezért kinevezik új zárdafőnöknőnek, amit a korábbi (Charlotte Rampling játssza) enyhén szólva nem… Folytasd az olvasást
Egy dilemma: látsz egy filmben valamit, amin felröhögsz, majd rögtön utána elbizonytalanodsz. A filmmel együtt nevettél, vagy magán a filmen? Nem mindegy, ez az apró különbség választja el az okos fricskát a lusta önismétléstől. 1996-ban mikor kijött a Sikoly, ez még könnyen megválaszolható kérdés volt. 2022-ben, három folytatás után, ötödjére már szinte biztosan mi vagyunk… Folytasd az olvasást