Talán egyszerűbb a közös pontok mentén bemutatni a Persona sorozat különböző részeit – ezen belül is a nemrég megjelent két régebbi rész felújított változatát. Adva van egy iskolai közeg, amelyben mindenféle (gyakran szürreális) mikrodrámák bontakoznak ki a szereplők között, aztán a történetet és tónusát valamiféleképpen definiálja a tágabb (kis)városi tér, amelynek munkahelyei, melléktevékenységei töltik ki… Folytasd az olvasást
A Férfi sikeres. A klasszikus amerikai középosztály képviselője. Most aratja több évtizedes munkájának gyümölcsét. Nagy ház medencével, sportkocsi, szép feleség, tisztes vagyon, cégvezetői pozíció, az asszony kapcsolatai által akár még politikai tőkét is kaphat. A film első képkockája ahogy a kamera letekint birodalmára mindent összefoglal: Ez az övé, ő kaparta ki a gesztenyét hozzá, megérdemli,… Folytasd az olvasást
Hosszú évekkel azelőtt, hogy vezető rendezői, Dario Argento, Lucio Fulci vagy Sergio Martino alkotói minőségükben megérkeztek volna Amerikába (amiben egyébként sajnos nem lett túl sok köszönet), az erőszakban dús olasz zsánerfilmezés egyik legpompázatosabb oldalhajtása, a giallo már megvásárolta úgymond a jegyét egy tengeren túlra tartó cirkálóra. Előbb a grindhouse-mozikba vergődtek el a bőrkesztyűkben, maszkokban, késelésekben… Folytasd az olvasást
“Gautama Sziddhárta, a Buddha vörös krétával kört rajzolt a földre,és azt mondta: Azoknak az embereknek, akiknek egy napon találkozniuk kell,bármi legyen is addigi sorsuk,bárhogyan tegye is próbára őket az élet, találkozni fognak a vörös körben.” Melville Vörös köre (1970) ezzel a Buddha idézettel nyit, amely valójában az író-rendező kitalációja. Csak éppen annyira ide illik, idekívánkozik,… Folytasd az olvasást
Felüti az ember az internetes újságot, szalagcím: „Bruce Willis fejét CGI-vel satírozták oda egy orosz reklámban.” Valahogy már meg se lepődik az ember. Digitális minden, amit olvasunk, amit hallunk, amit látunk, komputertechnológia vesz körbe minket napi 24 órában. Programok által eltorzított, emberszabású arcok, hangok, azt se tudjuk már mi igazi, mi hamisítvány. Óriáscégek kreálják nekünk… Folytasd az olvasást
Ez az a film, amire Verhoeven összes munkája, még a későbbiek is, kifut, a rendező szociáldarvinizmusának fináléja, amikor a munkásosztályt végképp jól át- és szó szerint megbasszák, ahogy a kapitalizmusban az már csak szokás. Hogy manapság Hollywoodban hasonló filmet gyártsanak, teljesen kizárt, még a régi Hollywood is csak nehezen engedte az ilyesmit, hirtelen csak Schreader… Folytasd az olvasást
Vannak rendezők, akinek az életműve még annyi nyomot se hagy, mint egy NB2-es focimeccs eredménye, másokéból viszont már olyan kényszeresen táplálkozik a hollywoodi tömegtermelés, hogy a csontokat is porrá rágták. Szegény Alfred Hitchcock, ha tudta volna hány középszerű film és alkotó fogja szégyentelenül újrahasznosítani és újracsomagolni kultikus mesterműveit inkább elmegy cipésznek filmrendező helyett. A 90-es… Folytasd az olvasást
A Those Who Wish Me Deadben nincs egy kanyi sci-fi sem, mégis olyan, mint egy időutazás. Vissza a 90-es évekbe, ahol panamakalapos régész-tudós-felfedezőként életnagyságban, élve láthatunk egy azóta szinte teljesen kipusztult műfaji állatfajt, a felnőtt thrillert. Valaha nagy számban népesítették be a vásznat a szintén kihalt romantikus komédiák vagy felnőtt családi drámák körében, minden hónapra… Folytasd az olvasást
Park Hoon-jung filmje a kortárs dél-koreai zsánerfilmezés állatorvosi lova. Egy szinte tökéletesen összeillesztett és működőképesre formált struktúra – ami másfelől olyan hideg, lélektelen és gépies, mintha az egészet egy mesterséges intelligencia algoritmusára bízták volna. A régi jó ázsiai recept szerint egy brutális alvilági hanyatlástörténetbe különös férfi-nő viszonyt belehímző film nyomasztó és nyomasztóan steril zöldes színekben… Folytasd az olvasást
„A kor csupán egy szám”- mentalitás és a kapuzárási pániktól való félelem erősen jelen van a nyugati társadalomban. De még inkább a kommersz amerikai filmgyártás egyik fő zsánerében az akciófilmben. Nem kifejezetten újdonság, Charles Bronson és Eastwood voltak az úttörők, de azért gondoljunk csak bele: Stallone és Schwarzi elnyűhetetlenek, Liam Neeson Oscar-díjas karakterszínészből sorozatos csonttörő… Folytasd az olvasást