Nyugodhatna békében: Gyilkos Halloween

Film

Nyugodhatna békében: Gyilkos Halloween

A Gyilkos Halloweenről sokan alighanem pontosan ugyanazt gondoljuk, mint Haddonfield sokat szenvedett lakói a filmben Michael Myersről: milyen szép is lett volna, ha Laurie Strode pincéjében, ahol David Gordon Green 2018-as változata véget ért, tényleg szénné égett volna a maszkos mészáros, és valóban pont került volna a már így is nyomasztóan hosszan kacskaringózó történet végére. Mert összességében bármennyire hervasztó volt is az új trilógia első darabja, Jamie Lee Curtis méltóságteljes, középponti alakítása miatt azért elfogadható búcsú lett volna a sokszorosan meggyalázott szériától.

Nincs ilyen szerencsénk: Myersnek a lángok nyalogatása talán még jól is esik, golyó nem fog rajta, egy májba mélyesztett penge neki csak karcolás. Míg az előző részben Laurie-t sikerült Sarah Connor-osítani, most a maszkos monszter kapja meg a Terminátor-kezelést, és már ezzel is elég komoly bajok vannak. A slasherekben már a fénykor, vagyis a 80-as évek nagy sorozata idején is sokszor ott lebegett a kényelmetlen érzet, hogy a támadót valamiképp nem béklyózzák a mindannyiunkra érvényes fizikai-biológiai korlátok. Hogy valahogy túl vannak az emberin: ősi félelmeket előidéző gonoszságuk és brutalitásuk talán valami szintén atavisztikus, racionálisan megérthetetlen erőből fakad. Ezt hihetik a nézők és a szereplők, de igazából nincsen így – ám ha legyőzik is a gonoszt a film végén, a nyugtalanító tapasztalat, hogy valami olyannal találkoztunk, amit nem értünk, és ami egészen rémületes, örökre velünk marad. Ezt a lebegtetést persze sikeresen tönkrevágják az újabb és újabb folytatások a kinyuvaszthatatlan rémekkel, hiszen (számos egyéb hibájuk mellett) eredményesen kilúgozzák az eredeti változatokban még ott húzódó, nyugtalanító idegenség- és különösségérzetet. 

A Gyilkos Halloweenben sincs nyoma ilyesminek. Az itt tomboló, részleges megújítottságában is végletesen ismerős Michael Myers teljességgel és megmagyarázhatatlanul elpusztíthatatlan, nem evilági, de minimum robotikus figura. Rideg gyilkológép emberi alakban. Az erre való ráébredés jeges iszonyatát is sikeresen vissza lehet adni filmen – adekvát példa rá a valamiért akció/sci-fiként elkönyvelt, valójában nettó horrorfilmként működő 1984-es, első Terminátor. David Gordon Green filmjében rengeteg gorombaság van, ennek a fajta zord, kíméletlen atmoszférának azonban nyoma sincsen. Ez a Michael Myers így hiába vadállatias, marad teljesen érdektelen. 

Vele szemben Laurie Strode talán most is figyelemre méltó figura lehetne, de őt a filmidő 95 százalékában a rendező a kispadra ülteti, így valódi főszereplő nélkül még soványabbnak mutatja magát ez a karakterépítésről és a stabil struktúráról is tehetetlenül lemondó, igazi középpontját soha meg nem találó folytatás. Két dologra lehet fókuszálni. Az egyik Myers cafatolása, de bár a brutális haláljelenetek, a gore egyáltalán nem mutat rosszul, haladó horroristák egyrészt szinte semmi különösebben fantáziadúsat nem láthatnak (nemcsak a régi klasszikusoktól járunk kilométerekre ezen a téren, hanem például az ezredforduló utáni francia extrémektől is), másfelől egyik erőszakjelenet sem billenti ki a csak kicsit is edzettebb nézőt: nem felkavaróak, nem fájdalmasak, nem tűrhetetlenek. Pontosan olyanok, mint szinte bármelyik kicsit is véresebb tucatslasherben.

A másik réteg már érdekesebb. A Gyilkos Halloweenben Haddonfield lakói lincselő tömeggé állnak össze, és ahogy ez már az ilyen (okkal vagy ok nélkül – ezúttal persze nyilvánvalóan okkal) feltüzelt csoportokkal lenni szokott, haragjuk nem csak a gyűlölt ellenséget söpri el, hanem ártatlanokat is. Ezt valamiféle truvájnak tételezni viszont nevetséges volna: a filmtörténet a The Ox-Bow Incidenttől a Werckmeister harmóniákig tele van lincselésre összeállt átlagpolgárokkal, de ha belegondolunk, még a slasher alműfaján belül is ott van az, amit az Elm utcai, önbíráskodó szülők műveltek Freddy Kruegerrel. Önmagában ez a szál tehát csak nagyon-nagyon mérsékelten vérpezsdítő, illetve akár az is lehetne, ha Gordon Green bármiféle mélységet volna képes kölcsönözni neki a kötelező és hadarós leckefelmondás helyén. Ha pedig a látottakat aktuális politikai allegóriaként próbáljuk meg értelmezni, vagyis az elmúlt évek amerikai eseményei (a Capitolium ostromával az élen) egyfajta tükreként, akkor hamar rájöhetünk, hogy ez még annyira sincs átgondolva, mint ahogyan Nolan végezte az Occupy-mozgalmak leképezését a harmadik Batman-filmjében. Dekoratív matrica marad az egész, egy olyan rendező fontosságának és aktualitásának hazug, de harsány emblémája, aki valójában nem igazán gondol semmit semmiről. 

A Gyilkos Halloween, akárcsak elődje, technikai szempontból nem dilettáns munka. David Gordon Green össze tudja úgyszólván egyeztetni az alanyt az állítmánnyal, képes úgy kamerát mozgatni, hogy közben nem esik hasra egy kábelben. Filmje ettől még dögunalmas, stílustalan, rossz dialógusoktól hemzsegő, végiggondolatlan, felesleges és sápadt próbálkozás, amiben minden pozitív villanás (a zenétől egy-egy hatásosabb beállításig) az eredeti mestertől, John Carpentertől származik. Fordítsunk most már hátat Haddonfieldnek.

Olvasd tovább

Még több Film

Vissza