A klasszikus magányos hős története a letelepedéssel ér véget, mely gyakran a házasságon keresztül teljesül. A kötöttségek nélküli, alkalmi társakkal és alkalmi nőkkel operáló hős röghöz kötött volta, intézményes, társadalmiasult jellege új konfliktusokat teremt. A túszul ejtett család és a rendőri szerv mint akadályozó tényezők a társaslét folyományai, a felnőtt, felelősségteljes hős kihívásai, általuk regenerálódik a kalandmotiváció, és létesülnek „civilizált” műfajok. A magányos hős illanó célokért küzdött, a civilizált változat a fenntartásért küzd. Végső formája a szuperhős, és ezek brandje, szervezete, akik valóságba kilépő filmszereplőkként kapott és nem kifejlesztett erők fölött rendelkezve világok sorsáról döntenek.
A letelepedő hősnél jelentkeznek az ülőmunka, a reprodukció visszásságai: betegségek, hátfájás, szorongás és rossz közérzet. A szuperhős olyan, mintha a filmbe is egy filmből lépett volna ki, egy még mélyebb fikcióból, és a filmbéli átlagembereknél épp annyival különlegesebb, mint amennyivel a film nézőinél. A mai film túl van már a hősfeladatok kapitalizálásán és intézményesítésén: unalomig ismételte. Kiderült, hogy a hősök fantasztikus világát az átlagemberek unalmas világává változtatni nem kifizetődő. A hétköznapi hős, a „csak egy a sok közül” képlete kevésbé vonzó, mint az azonosulható nagy egyéniségé. Úgy tetszik, a mindennapok szürke embere nem kíván hőssé változni, inkább hősre van szüksége, nem vívja meg a világ és a nagy közös jövő harcait, hanem a maga, egyéni életét igyekszik fenntartani, prosperálni. Ennek megfelelően az elnyűhetetlen szuperhős, aki mintha a filmbe is egy filmből érkezett volna, leszáll a valóság talajára. A kaszkadőrben már a leleplezés munkál: a hős szemfényvesztés, a rendező a bűvész és a kaszkadőr az álca. A hős státusz névlegessé válik, elveszti jelentőségét, de váratlan irányból megérkezik az új típus, a kivitelező, a beosztott hősies alakja, akinek minden gond nélkül lehetnek gyengeségei és olyan problémái, mint a nézőtérről bárkinek. Státuszát nemhogy nem gyengíti, épphogy erősíti „áldozati szerep” és „öntörvényű erőember” ambivalens társulása.
A Bad Boys-filmek az öntörvényű zsaruk, a rosszfiúk, a ház oldalát kirúgó poénpandúrok irányából közelítik a városias hőstevékenység narratíváját. A kilencvenes évek közepi történet korszerűsödési folyamata átlépi a kiöregedő hősök szánni való történeteit. Mintha Hollywood ráismert volna a zsákutcastratégiára, melynek égisze alatt legjobb történeteit, leghíresebb alakjait szép sorban, sok esetben a mítosz egészét érintve kivégezte. A fiatalok történeteit, melyekre a mozifenegyerekek berendezkedtek nem csak Kelet-Európa szerzői filmjeiben licitálják túl az öregek történetei, és – ahogy Kalmár György írja – az „ideológiai álom” élvezői mellett/felett nem csak e térségben dominál elszenvedőinek szkeptikus mitológiája, Hollywood is az élen jár. A hősök öregek, ám mégis fiatalok; nem fiatalosak, hanem a szó igazi értelmében fiatalok – valahogy így maradtak. Vagy az öregség, a kimértség, a kényelmesség és a koravénség sztenderdjei mellett már fel sem tűnik, hogy a fiatalok is öregek, nehézkesek, fáradékonyak és rozogák?
Az ilyen történetekben a hősöket előbb győzik le betegségek – ágyban, párnák közt – mint lövedékek vagy kések. A 2024-es Bad Boys-ban fittyet hányunk szív- és pánikrohamra; a múlt árnyéka eloszlatása, a transzgenerációs sértettségek feloldása és a családi viszályok rendbetétele fontosabb, mint a személyes egészség szavatolása – és a betegség jótékonyan háttérbe vonul. Egészséges lélek beteg testben többre hivatott, mint egészséges test beteg lélekkel. Önpusztítás és önfeláldozás sajátosan olvad eggyé, amennyiben önmagunk feláldozásából nekünk is legalább 50% hasznunk van. Főhős és fia konfliktusa közös cél; hős és társa konfliktusa céltalan közösség – a pác helyett immár a partiban van benne mindenki.
A humor mint kommunikációt segítő narratív attribútum referenciálissá alakul. Apa és fia közt alkalmi terapeuta szerepét, a történetben pedig profetikus látnokét tölti be a társ. A túlbonyolított akciókat az értelmetlenségig komplikált praktikus megoldások hóhérja, Khaby Lame reagálja le hasonlóképpen. A kortárs műértelmezés transzmediális válságban van, az írók az olvasókhoz, a filmrendezők a nézőkhöz – joggal! – félnek szólni. A posztmodern végtelen mellérendelése és antihierarchikus pszeudoreferenciái minden kultúrterméket kivonnak a szabadon, oldottan, nyugodtan értelmezhetőség hatalma alól. A filmkritika általános nívócsökkenése és a véleménycsere élménycserévé alakulása – a korábbival szoros összefüggésben – obskúrus egyértelműségkultuszt termel: miképp infarktus és akcióhős, úgy a szuperpozíció veled/rajtad nevetési dilemmája is minden gond nélkül kibékül. A posztmodern humor lényege, hogy folyamatosan nevetni kell, nehogy valakit az a vád érhessen, hogy valamit komolyan vett, de hogy komolykodók – azaz deviánsok, nem szeretett lények – egyáltalán ne legyenek, a műveket elmagyarázzák. Mindig kell egy karakter, aki jelzi, „igen, most kell(ett) nevetni, ez és az tényleg poén volt”. (Ez a Shrekben „még” poén volt, ma „már” poén.) A humor sztenderdizációja, mindent kiszorító, széleskörű működésmódja éppoly hatékonyan takargatja a valódi poéntól való félelmet, mint a „coming out” publikáláskényszere a bezárkózás és komplexusos félrevonulás újszerű, mai formáit.Halálos fegyver– és Ponyvaregény-utalások keverednek mémkulturális elemekkel. A szívinfarktus látóvá emeli fel a bohókás hőstársat, aki így anti-Végső állomás képességeket szerez: ameddig ott a véletlen végül mindenkit megöl, itt folyamatosan egyetlen embert csak azért is életben hagy. Úgy kerülik el a golyók és a sztrádán az autók, mint Travoltát és Samuel L. Jacksont a sörétek. Utóvégre nem a filmkultúra annektálja a mémeket, hanem a mémkultúra aggregálja a filmkultúrát. Különös, hogy amint távozik a kiöregedéskultusz, és a TikTok-trendek is megtalálják a maguk ízléses formáját a történetben: működni kezd a humor, a történet, átélhetők lesznek a karakterek, és még az elcsépelt poénok sem roncsolják az összképet. Az újrahasznosítás és fenntartás módszertana, ami a filmkészítést pontosan ugyanúgy áthatja, mint azok hőseit: nem meddő koncepció. A kapitalista habzsolás kultúrája konszolidálódni látszik, és amint eléggé letisztul a képlet ahhoz, hogy történetnek is szoruljon hely, a horizonton felsejlik egy fenntartható világszemlélet és életrend.