Első látásra tényleg semmiből jövő villámcsapásnak érződik az a sikerrobbanás, amit az ismert hollywoodi stúdiórendszerrel és annak egyre bődületesebb túlzásaival szembeálló pozíciót kiharcoló A24 stúdió legújabb üdvöskéje okozott. De ha kicsit közelebb lépünk, már tisztábban látszik, hogy a Backrooms – Hátsó szobák tulajdonképpen csak logikus következménye annak a kulturális forradalomnak, amin a horror műfaja végbement az új évezred óta. Legközelebbi elődje, az 1999-es Ideglelés is lényegében ugyanazokat a taktikákat alkalmazta, ami azóta a Z generációs fiatalok vérébe ivódott: Internetes vírusmarketing, urbánus legendák és a valóság ügyes keveréke, valamint a kézikamerás esztétikával testközelbe hozni a rettegést.

A Backrooms estében viszont még őrültebb az origin story: Adott Kane Parsons, aki, mint a legtöbb fiatal srác szerette a videójátékokat, szeretett mindenféle kisfilmeket csinálni animációs programokkal és feltölteni a Youtubera. Aztán 2019 környékén meglátott egy internetes képet, amit egy kiürített wisconsini bútorbolt hátsó tereiről készítettek és mint megannyi más embernél, az ő fantáziáját is megragadta a szobák rideg üressége és az abból áradó fenyegető hangulat. Garantáltan voltak mások, akik eljátszottak a gondolattal, hogy mi lenne, ha ez a szoba csak egy része lenne egy alternatív dimenziónak, ami ilyen szobákból áll és bármi megtörténhet bennük, de Parsons volt az, aki megcsinálta egy rövidfilm formájában. A rövidfilmből websorozat lett több tízmilliós megtekintésekkel, a websorozatot aztán felkarolta féltucat nagymenő producer (közöttük James Wan és Osgood Perkins), akik viszont nem vették el Parsonstól saját gyermekét, hanem megadták neki a lehetőséget a nagyjátékfilmes debütre. Kane Parnons ekkor volt 18 éves. 

Aki kicsit is dolgozott ebben a szakmában az tudja miféle őrülten súlyos felelősség és teher ez egy olyan emberre, aki Amerikában akkor legálisan még alkoholt se ihatott. Talán éppen ezért is megdöbbentő, hogy a Backrooms mint film, nem szimplán az internetes közönsége jóindulatából és a feléjük való kacsintgatásból kíván megélni, hanem teljes jogú, önálló és mindenki számára élvezhető műalkotásként. Ami nagyrészt sikerült is neki, az pedig már csak az idei recessziószagú középszerrel teli mozis felhozatal extra sara, hogy a Backrooms még ki is emelkedik az átlagból. Úgy tűnik 2026 a horror éve.

Természetesen ezzel korántsem akarom Parsons érdemeit kisebbíteni, már csak azért sem, mert zsenge kora ellenére kiváló vadászösztönei vannak, hogy ebben a műfajban mit és hogyan kell használni. Túlmagyarázó expozíciók helyett nyugtalanító rejtélyt, olcsó jump scare-ek helyett fojtogató atmoszférát, a tudatalattink mélyén rejtőző félelmeket a sötétségtől, bezártságtól és olyan dolgoktól, amiket nem lehet megmagyarázni. Különösképpen, ha utóbbi a minkét körülvevő világ egészére is kiterjed az érzés, hogy itt már a saját érzékszerveidben sem bízhatsz. Az álmok/rémálmok/dimenzióváltások által eltorzított valóság képlékenysége, az úgynevezett „rubber reality” effektus már évtizedek óta jelen van a filmművészetben, Parsons lényegében kellő ügyességével használja azt a szürrealista örökséget, aminek része David Lynch, Kiyoshi Kurosawa vagy a Silent Hill széria. Sőt a film egyik legokosabb húzása, hogy már azelőtt meg tud teremteni egy nyugtalanító, a nézői komfortzónából folyamatosan kizökkentő hangulatot, mielőtt bármelyik szereplőt beszippantja a liminális terek.

Az Escher-szerű labirintusként egymásba fonódó szobák, félig beléjük olvadt tereptárgyak és fenyegető entitások köré írt forgatókönyv bár funkcionális, ugyanakkor a legkevésbé érdekes dolog a Backrooms-ban. A sikertelen bútorbolti eladó Clark (Chiwetel Ejiofor) puszta véletlenből talál rá az alsó szintek mélyén elrejtett átjáróra, ami a hátsó szobák dimenziójába vezet és mint minden horrorfilmes protagonistánál, nála is győz a kíváncsiság a józan ész fölött. A kiruccanásokból hamar rögeszme válik, amibe aztán kollégáit és agorafóbiás pszichiáterét, Mary-t (Renate Reinsve) is átrángatja, ami természetesen mindannyiuk életét veszélybe sodorja. A korábban tévéepizódokat író Will Soodik munkája inkább csak stúdiós biztosíték lehetett arra, hogy tényleg filmes struktúrája legyen az egésznek, mert végig érződik Parnons rendezői figyelme nem azon van, hogy kik ezek az emberek, hanem hogy mit találnak a szobákban és hogy jelenlétükkel miként változtatják meg őket.

A kötelező traumahorroros elemek tényleg inkább csak koloncként vannak a film nyakán, szerencsére van benne elég kurázsi a készítőkben arra, hogy ezt nem ettől függővé teszik a természetfölöttit és az önmegváltó melodrámát is kioltják azzal, hogy azt mondják: Vannak, akik egyszerűen természetileg olyan elcseszettek, hogy inkább bezárják magukat és mindenki mást egy Playstation 1-érás LSD szimulációba, amit kitöltenek hamis emlékekkel és embertorzókkal. Lehet, hogy a nálam 10-15 évvel fiatalabbak is már így látják a világot: Tízezernyi darabra szétesett kulturális emlékezet, amik szét vannak szórva a régi világ sivatagában, ahová mind be vagyunk zárva saját magunkkal és nincs kiút. Miközben ösztönösen ösztönösen megfogható tárgyi bizonyítékot próbálunk gyártani létezésünknek egy kamera lencséjén keresztül.    

Narratív filmnek kissé inkoherens, vizuális korlenyomatnak annál érdekesebb a Backrooms. Kane Parnons most húszéves, ha a film sikere engedi és tovább tud lépni a mémkultúra keretein, belőle még bármi lehet.