Nálam pár fokkal okosabb emberek már biztos megírták a tökéletes analízist, hogy harminc évnyi próbálkozás ellenére miért sikerül még a legjobb esetben is egy alsó középszert kiizzadni, ha videójátékok élőszereplős adaptációjáról van szó. Saját érzésem szerint leginkább ott ragadható meg a probléma gyökere, hogy a legtöbb ilyen film erőszakkal próbálja a játékok sokszor tőmondatos narratíváját áttuszakolni egy teljesen más médiumba, ahelyett hogy inkább megragadná azt az érzést, hogy MIÉRT szerettünk valamivel játszani. Pontosan ez az, ami a legnagyobb kihívást jelenti még akkor is, ha nem fakezű lusta kontárokra van bízva a meló. Inspiráció az imitáció helyett, ne csak a karakterek, tárgyak és cselekmények semmibe lógó váza legyen, a felismerhető identitás nélkül.
Egy horrorjáték esetében a félelem és a kiszolgáltatottság érzése mindenkinél közös nevező, talán ezért is próbálkozik meg Hollywood újra és újra a Resident Evil-el: Paul WS Anderson tizennégy évig és hat filmen át sajátította ki a franchise-t, hogy annak neve alatt csinálgassa saját félcédulás John Carpenter-utánzatait, bukó. Utána a 2021-es Welcome to Raccoon City meg a másik irányba ment el a betonfalas ütközésig, az első két játék sztoriját egybegyúró másfél órás fanservice áradat az eredetiség bármilyen szikrája nélkül, szintén bukó. Netflixes széria (ha nem tudtál róla, bocsánat), úgyszintén bukó. Mindezek függvényében nem tudom milyen csillagegyüttállás vezette el a stúdiófejeseket Zach Cregger-hez, de ezerszer hálásak lehetünk érte.
A döntés egyfelől érhető, hisz Cregger a Barbár-Fegyverek párossal gyakorlatilag az amerikai horror új fenegyereke lett, akire most már egy nagy múltú/nevű IP-t is rá lehet bízni, de egyúttal egy nagyon karakteres hangvételű és stílusú alkotóról is van szó, aki aztán tényleg nem fél az elvárásokkal hanyatt-homlok szembe menni. Első lépése: Tabula rasa mindenre, ami eddig volt. Második lépés: Helyezzük el az alapsztorit a játék univerzumában, de ne rángassunk be a csontig lerágott, ismerős főszereplőket vagy mondjuk fel újra a játékok narratíváját. Három: Ragadjuk meg azt, ami a játékok alapeleme volt, a túlélőhorrort. Kulcsok és kiutak utáni kétségbeesett keresgélést, lőszer utáni kaparást (és annak elpazarlását), sötétből előmászó rémektől való gatyába csinálást, amitől elsőre eszünkbe se jut, hogy golyót engedjük beléjük.
Eleve beszédes az, ahogyan a 2026-os film elindul: Egy átlagember hosszú éjszakájával, aki legszívesebben már otthon tespedné, de inkább még bevállal egy utolsó melót. Hősünk Bryan (Austin Abrams) leginkább csak azért ül inkább kocsiba egy orvosi szállítmánnyal, mert addig se kell terhes barátnőjével vitatkoznia az esetleges gyerekvállalásról. Aztán félúton a téli sötétségben véletlenül elüt egy titokzatos nőt, aki persze korántse úgy viselkedik, mint egy cserbenhagyásos gázolás áldozata, és innen indul meg Bryan életének legrosszabb órái, ahogy agresszív zombitámadásoktól hajszolva bukdácsol egyik helyszínről a másikra, rossz döntést lép rossz döntésre és talán csak a sors kegyetlen szadizmusa tartja életben. Negyvenöt percig el se hangzik Raccoon City és az Umbrella Társaság nevei, mégis tudjuk Bryan hova tart, mit rejthet a zöld táska, amit magával cipel és hogy csupán egy kis hangya abban a káoszban, ami a környéken robban.
Cregger elsődleges és legfontosabb rendezői mesterhúzása, hogy egy precízen megírt és atomfeszesen konstruált szituációs horrorfilmet hoz létre mely tulajdonképpen arról szól, hogy mennyi elcseszett dolog tud megtörténni a főszereplővel az adott helyszínen. Lerobban az autója, ezért egy közeli farmon keres segítséget, de nem működik a telefon. Az ablakból látja, hogy egy zombi közelít, ezért felkap egy puskát, de a golyók a másik szobában vannak. Amikor tovább akar menekülni, zárva van a külső kapu, és nem találja hozzá a kulcsot, ezért a kocsival akarja áttörni (a zseni). Mindeközben kapkod, izzad, zihál, káromkodik, mint a kocsis, futás közben elszór mindent. Felejtsd el Jill Valentine vagy Leon Kennedy kompetenciáját (már ha jól játszol), Austin Abrams átlagcsókája itt maga az anti-Bruce Campbell, aki szinte rajzfilmfigura módra ugrik a gereblyékre, sikítozik és csak azért nem veszíti el a szimpátiánkat, mert nagy eséllyel mi is talán viselkednénk ilyen lehetetlen helyzetekben.
Már korábbi filmjeiben is meg-megvillogtatta, de a Resident Evil-ben Cregger tényleg a csúcsra pörgeti a Sam Raimi-t idéző koromsötét akasztófahumort, ami nemegyszer mégis olyan csattanókra megy ki, amitől torkára fagy a nevetés a nézőknek (legalábbis nekem). De a hangulat mégse csúszik át teljes önparódiába, a film pont azt a középpontot találja telibe, mint a 80-as évek kommersz horrorjai: Hogy minden gusztustalan, tocsogós gore-effektje ellenére elejétől végéig szórakoztatni akarja a közönséget. Nincsen itt formanyelvi kísérletezés, poszt-modern műfaji kikacsintás, csak egy lendületes, sallangmentes adrenalinlöket, ami pontosan akkor van elvágva, amikor kifújna belőle a szusz. És mindeközben pontosan azért is működik, mint Resident Evil film, mert Cregger tisztában van vele, hogy ez a széria mélyen belül totális camp. Egy sikeres high-concept film 2026-ban, már ez is kisebb csodának érződik.