1957: Stanley Kubrick megrendezi A dicsőség ösvényei-t, minden idők egyik legjobb és leghumanistább háborús filmjét, ami hibátlan technikai megjelenése mögött könyörgő fohász azért, hogy az emberiség ne folytassa tovább ugyanazt a húsdarálót, ami a 20. század első fele volt. A kritika és a legmagasabb pajzsra emelte rendezőjét, akinek az lett a jutalma, hogy három évvel később megrendezhette a Spartacus-t. Egy technikailag hibátlan hollywoodi megaeposzt, ami viszont inkább a filmipar akkori nagyzolós trendjeinek és közönségkiszolgálásának szülötte volt, mint Kubrick-é.
2023: Christopher Nolan, jelen időszámításunk blockbuster-atyaúristene, megrendezi élete talán legkockázatosabb projektét, egy háromórás történelmi drámát J. Robert Oppenheimer-ről, az atombomba alkotójáról. Hibátlan technikai precizitása mögött valójában az a film is egy félelemmel teli ima, hogy a nihilizmusba (és újraéledő fasizmusba) belefulladó emberiség rohadt gyorsan húzza már be a kéziféket, mielőtt felrobbantjuk magunkat. A Tenet-el súlyosan megbotlott Nolan-t újra pajzsra emelte a kritika és a nézők is, aki erre azt lépte, hogy most 2026-ban megrendezte az Odüsszeia-t. Mert ki más csinálhatna szandálos-kardozós filmet ma 2026-ban, ami kerülhet százmilliókba, mégis garantált siker lesz.
Természetesen ez a párhuzam nem százszázalékos (Nolan mostani mozgástere például jóval nagyobb, mint ami akkor Kubrick-nak volt), de valahogy mégis teljesen adta magát, mint választ a kérdésre, hogy miért érződik mindkét film kakukktojásnak. Ahogy az 1950-es, 60-as évek válságba kerülő Hollywoodja próbált előre menekülni a bibliai-mitikus eposzokkal, úgy kapaszkodik most az újkori eposzokba, amiket leginkább a szuperhősök és az ismert címek jelentenek. Nolan már kikövezte az utat az előbbieknek a Batman-trilógiával, de most az Odüsszeia is olyasminek érződik, ami egyfajta tudatos kompromisszum mindenki felé. Könnyen befogadható, nézőcsalogató, elégedettek lesznek vele a stúdiófejesek is, hisz van benne látvány, kaland, akció, bosszú és közben Nolan még saját mániáit is kiélheti benne a realista díszletekkel, helyszínekkel, nagy tömegjelenetekkel és fizikaibb talajon lévő trükkjeivel.
Mivel ez a történet és annak ismert motívumai az iskolai alapműveltség része, a kérdés nem az, hogy mit fogunk látni, hanem hogyan vagy sokkal inkább, le tudja-e nyűgözni az Odüsszeia a 2026-os mozinézőt, aki már talán túl sok mindent látott, túl cinikus és talán már nem is hisz abban az átszellemültségben, amit akkor érzünk, amikor egy ilyen nagyszabású, minden érzelmet megmozgatni kívánó eposz tárul elénk. Nolan azért rendesen megtesz érte mindent, hogy ne csak jól nézzen ki a filmje, de egyben súlya, ereje, textúrája, tapintása is legyen az IMAX kamerákkal felvett totáloknak. Érezze csak a néző a Poszeidon által felvert tengeren hánykódó hajó remegését, az óriások és küklopszok erejét, a szélfútta tengerpartokat. Amikor a trójaiak farönkökön cibálják be azt a lovat a városba, egy percig sincs kétségünk, hogy azt a valamit tényleg ott helyben, több száz statiszta vonszolta a kamerák előtt (amivel gyakorlatilag vissza is tértünk az 1920-as évek se embert, se Istent nem tisztelő megalomániájához).
Végig tapinthatóan érzem azt az áthidalhatatlan feszültséget, ami az alapmű fantasztikuma és a rendező látásmódja között fekszik. Mintha a mítosz, mitikus elemei próbálnak kikecmeregni a szigorú szorításból, hol sikeresen, hol rövid montázs szintjére redukálva. Így válik belőle félig kalandfilm, félig auter-i interpretáció melyben a tökéletesre csiszolt forma, a mérnöki megtervezés és szabályszerűség, pont a legérdekesebb részeit nyomja el. A küklopszot megkerülni persze nem tudja, a csapattársak testhorrorba hajló átalakulása még egész jól is jön ki Nolan-nek, de máskor meg (szirének, Szkülla) szemérmesen félrerántja tekintetünket Ithakába, ahol Pénelopé és Télemakhosz próbálják húzni az időt az egyre erőszakosabb kérőkkel szemben. Ami Homérosznál csak az utolsó harmad volt, az a szokásosan megbontott időrendben már teljesen szétterpeszkedik a játékidőn.
Ami viszont kifejezetten ügyetlenül jön ki az Nolan próbálkozása arra, hogy saját jelenkorunk szétesésének parabolájává tegye meg az Odüsszeia-t leginkább a Odüsszeusznak a trójai háborúban való részvétele, a város elpusztítása és bajtársai halála miatt érzett bűntudatában, mintha a PTSD már az antikvitásban is feljegyzett dolog lett volna. És mivel olyasvalakiről beszélünk, akitől a kifinomultság igen távol áll ezeket konkrétan a szereplők szájába is beleadja. Még szerencse, hogy mesterségüket komolyan vevő, A-listás színészekébe, akik még a legklisésebb mondatokat is közepesre fel tudják javítani (kivéve Tom Holland-ot). A család széthullásának tragédiája, a káosztól való félelem, önmagunk elvesztése egy nagyobb cél érdekében – csupa olyan tematika, amiket Nolan sokkal jobban tudott kibontani korábbi filmjeiben, mert ott saját maga szabta az öltönyt, nem pedig egy készen kapottba próbálja magát beletuszkolni
Az Odüsszeia három órán zakatoló, dübörgő menetelése tökéletesen teljesíti a nyári szuperprodukció követelményeit, sőt a fentiek ellenére mondom azt, hogy érdemes megnézni, mert az átlag streamingpudingokhoz képest ez valóban egy mozgóképes esemény, ami kihasználja a szélesvásznat. De visszanézve rá, már nem lep meg, hogy legemlékezetesebb pillanatai azok voltak, amikor egy rakás ember egy szorult szituációban, a jószerencsében bíznak, hogy a nagy terv sikerül. Ha kutyából nem lesz szalonna, akkor mérnökből se válik egy vadromantikus karikacsapásra.