Az elmúlt években a Hollywoodi stúdiók elég erőteljesen ráálltak arra, hogy minden sikeres cím köré univerzumot építsenek. Nem új keletű dolog ez, hiszen már korábban is bevett szokás volt az, hogy egy kasszarobbantó produkciót pár évvel a bemutatása után szériává duzzasztottak a magas profit reményében. Manapság azonban már nincs megállás a számozott folytatásoknál, előzményekre és mellékágakra van szükség, hogy egy adott sztori minden egyes mozzanatáról a lehető legtöbb bőrt nyúzzák le. Persze, ez most egy elég pesszimista megállapítás volt, hiszen vannak olyan szériák, melyekben tényleg van potenciál arra, hogy sokáig futtassák őket. Ott vannak például a képregényadaptációk, ahol általában egy rakás füzet szolgálhat alapot a forgatókönyvírók számára és ha ezeket a sztorikat hozzáértő stábok kapják kézhez, akkor az adott filmsorozat akár több 10 évig fialhatja a magas bevételeket.
A szuperhősbizniszt univerzum szinten immár 17 éve uralja az MCU, mögöttük ott lohol a DC (ahol azért voltak gondok, James Gunn jelenleg is azon van, hogy újra felépítse a franhcise-t) és akkor ott vannak még olyan címek, mint a Star Wars vagy a Star Trek, melyek már jó ideje a popkultúra részei és mind a mai napig bővülnek. A nagy sikerek mellett azonban megannyi bukást is említhetnék, gondoljunk csak a 2017-es Múmia adaptációra, ahol Tom Cruise vállalkozott arra, hogy a Universal klasszikus szörnyfiguráit fogja modern köntösbe (az akciót és a kalandot előtérbe helyezve) bújtatni. A Dark Universe névre keresztelt széria azonban már az első startkőnél csúnyán pofára esett és minden tervezett folytatás ment is a levesbe.
Ezzel egy lépéssel közelebb is kerültünk a horror zsáneréhez. Mr. Lehetetlen Küldetés ugyan bele bukott a szörny-univerzumba, de ő alapvetően nagyköltségvetésű látványfilmekként szerette volna újra életre hívni a klasszikus kreatúrákat. És talán ez volt az egyik legnagyobb hiba, amit vétett (a pocsék minőség mellett persze).
A horror zsánere alapvetően nem egy drága játszótér, hiszen a félelem megteremtéséhez, esetleg a nézők elborzasztásához nincs szükség dollárszázmilliókra és a műfaj már korábban is élen járt abban, hogy sorra szülje a különböző szériákat: Péntek 13., Rémálom az Elm-utcában, Halloween, Texasi láncfűrészes és még sorolhatnám. Viszont ezek a legtöbb esetben számozott folytatások voltak (vagy feldolgozások), melyek sose nyújtóztak messzebb takarójuknál: térjen vissza a pszichopata gyilkos, akár még a halálból is és gyilkolja tovább az éppen útjába kerülő szerencsétleneket.
A filmes univerzumok erőltetése azonban ezt a zsánert is utolérte. Talán még a Warner is meglepődött azon, hogy előbb sikerült nyereséges franchise-t építeniük egy kísértetházas történetből, mintsem a DC szuperhőseiből! James Wan neve már elég jól csengett a 2010-es években, hiszen a Lionsgate számára 2004-ben indította útjára aprópénzből a Fűrész szériát, 6 esztendővel később pedig az akkor még független stúdióként üzemelő Blumhouse számára hozta össze fillérekből az Insidious-t, amiből az idők során szintén jól jövedelmező franchise nőtt ki. A két, a modern horrort is erősen befolyásoló siker között azért helyett kaptak kisebb-nagyobb bukások is (Halálos hallgatás, Halálos ítélet), viszont Wan ezekből ügyesen tudott kilábalni és hamar a rajongók és egyben a stúdiók kedvence lett, hiszen minimális összegekből tudott emlékezetes, mi több, hatásos filmeket készíteni, melyek a kasszáknál is jól teljesítettek. 2013-ban aztán jött a Démonok között a Warner és a New Line Cinema gondozásában, amire Wan már 20 millió dolláros költségvetést kapott és ezzel megszületett az író-rendező harmadik franchise-gyermeke.
A hosszadalmas bevezetőt követően már fejest is ugorhatnék a konkrét filmekbe, de mindezek előtt még ki kell térnem egy fontos tényezőre. Az első film rögtön a hatásvadász „igaz történet alapján” szöveggel indít, ennek valóságtartalmát pedig illik minél előbb tisztázni.
A műfajban már ezt megelőzően is számtalan produkció élt ezzel a módszerrel, gondoljunk csak Tobe Hooper Texasi láncfűrészes mészárlás című klasszikusára. Hooper alkotásában azonban ez egyfajta szatirikus kiállás volt az akkori hírhajhász média irányába, Bőrpofa és az ő falánk családja teljes mértékben fikcióra épült. Legalábbis a texasi vidéken senki nem lóbált a valóságban láncfűrészt azzal a célból, hogy arra járó szerencsétleneket daraboljon fel vacsora alapanyagnak. Persze, a karakterek megalkotásához Hooperék alapul vettek valós pszichopatákat és sorozatgyilkosokat (például Ed Geint), de az ő hátterüket csak ihletként használták fel.
Ezzel szemben a Démonok között univerzum a Warren házaspárt és az ő eseteiket helyezi a középpontba. A paranormális ügyekkel foglalkozó duó (Ed és Lorraine) a ’70-es években tettek szert nagyobb ismertségre természetfeletti kutatásaikkal és nyomozásaikkal, melyek során még az amityville-i történésekkel is kapcsolatba kerültek. Több regényt is írtak a témában és előszeretettel szerepeltek különböző médiumokban, ahol hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb esetekről számoltak be: szellemjárásokról, démoni megszállásról, gonosz babákról és a többi. A széria darabjainak alapjait tehát ezek az ügyek, a bennük szereplő események és karakterek biztosítják. De nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a Démonok között mozik elsősorban egy nagy stúdió szórakoztató alkotásai, így az élet nagy kérdéseire (létezik e túlvilág és persze az ott lavírozó Gonosz) nem ezektől kell várni a megfejtést.
Már csak azért sem célszerű bekajálni a hangzatos nyitószöveget, mert némi utánajárással rögtön kiderül, hogy a széria gerincét adó három epizód is ott színezett a megtörtént eseményeken, ahol azt a készítők nem szégyellték.
Legyen elég annyi, a mára már megboldogult Warren házaspár legjobban dokumentált eseteiről is kiderült idővel, hogy aprólékosan megtervezett szemfényvesztések voltak, jórészt az egész munkásságuk arra épült, hogy minél jobban eladják a saját vállalkozásukat a közvélemény számára.
Sőt, elvileg az egymáshoz fűződő viszonyok se volt olyan meghitt és romantikus, mint ahogy azt a filmek prezentálják.
Számtalan példát lehetne hozni arra, hogy Hollywood hogyan ferdített el valós eseményeket, így ezen a ponton még megértő is tudok lenni. Ami jobban idegesít, azok a Démonok között epizódok közé beékelt melléksztorik!
Ezek pofátlanul hozzácsatolják magukat a valós esetekhez, úgy, hogy már zombiapácák, vérszomjas madárijesztők és hasonló kreatúrák bukkannak fel bennük.
Itt a producerek azért eldönthették volna, mit is akarnak: viszonylag a realitás talaján maradni és a modern horror eszközeivel feldúsítani néhány valóságban gyökerező sztorit vagy elengedni ezt az egészet a francba és izomból belerohanni a fikcióba. A döntés elmaradt és így a széria összességében egy paradox massza, ami néhol megtörtént eseményekre épül, hogy aztán a következő epizódban már egy farkasember-démon támadjon az adott szereplőkre.
Mielőtt előre szaladnék, tekintsünk rá Wan két filmjére és ezekkel túl is jutunk a széria csúcsán.
A 2013-as első rész egy nagybetűs popcorn-horror, ezt kár lenne tagadni! Ebből a kategóriából azonban egy rendkívül igényes darab. A történet persze már jól ismert toposzokra építkezett (kísértetház, démoni megszállottság), viszont a biztoskezű rendezés egy kellően emlékezetes darabbá varázsolta. Itt még nem ész nélkül kapjuk a sokk-effekteket, minden egyes jumpscare aprólékosan van felépítve, a sötétben lapuló entitások csak azt követően bukkannak elő, miután az operatőr segítségével részletesen bejártuk a főbb helyszíneket és a nyugtalanító zenének köszönhetően már minden félhomályos sarokba odaképzeltük magát az Ördögöt. A legfőbb pozitívuma a produkciónak mégis az, hogy itt még kellő idő jut a karakterek megismerésére. Nincsenek túldimenzionálva a figurák, de kapnak annyi hátteret, hogy ne semleges áldozatokként tekintsünk rájuk. És ez az utolsó félórát is szépen megmenti, hiszen ott kapunk egy kissé elnyújtott ördögűzést, de a megalapozott karaktereknek köszönhetően még ezek a képsorok is bőven hatásosak maradnak.
A Démonok között tehát nem újította meg a műfajt, hiszen Wan semmi mást nem csinált, csak fogta a már régi klasszikusokban is megjelenő megoldásokat és azokat a modern időkhöz igazította. Viszont ezt kellő odafigyeléssel és precizitással végezte el, hiszen sok más rendezőtársával ellentétben ő hagy elég időt a szereplők kibontakozásához és csak akkor hozza rájuk a frászt (és persze ránk, Nézőkre), amikor már felépítette a nyomasztó atmoszférát.
Még egy fontos dolog: Wan figyelt arra, hogy a közönség csak akkor pillantson meg egy túlvilági lényt, mikor arra már egy adott karakter is felfigyelt. Így, hogy már többször is láttam az első részt, direkt figyeltem arra, hogy mikor vigyorog a kamerába csak az én kedvemért egy démoni jelenés, de ez a rendkívül öncélú megoldás végül elmaradt. Ezt már csak azért is érdemes díjazni, mert az elmúlt pár év hasonszőrű alkotásai sportot űznek abból, hogy értelmes film helyett csak idióta szellemvasútként funkcionáljanak.
A Démonok között elég szép bevételt termelt a stúdió számára és még kritikák terén sem teljesített rosszul, a folytatást azonban megelőzte egy spin-off, de erről majd később.
A második rész 2016-ban került mozikba és erre már 40 millió dollárt tapsoltak el a producerek. Wan tehetsége ide vagy oda, sajnos a folytatás már közel sem lett olyan erős, mint a 2013-as előzmény. Ennek ellenére a második Warren kaland is leszállította a kötelezőt: ismét egy valóságban gyökerező esemény köré lett felhúzva a sztori és a rendező is azon volt, hogy az ijesztgetéseket megelőzve kellő mértékben felépítse a főszereplő figurákat és az őket elnyelő, sötét atmoszférát.
A film egyik nagy ellensége a több, mint kétórás játékidő, hiszen eleinte még működnek Wan trükkjei, de a fináléhoz közeledve már egyre jobban kifulladnak az ijesztőnek szánt képsorok. És a magas büdzséből sikerült a speciális effektek mennyiségét is feljebb tornázni, de a plusz CGI elemek inkább váltak a produkció hátrányára, mintsem előnyére. De ha ezeken a szépséghibákon túllendülünk, akkor ismét egy kellemes, itt-ott azért hatásos horrorban lehet részünk, ami viszont az első részben látottakhoz képest is jóval távolabb ugrik a realitás talajától.
Ez az a pont, ahol már tényleg érdemes kizárni a valós alapokat, mert a Warren házaspár itt már egy ellenük szőtt démoni összeesküvést is feltárnak a fő eset mellett. És igen, a középpontban álló enfieldi szellemjárást hiába próbálja a film a legjobban dokumentált ügynek eladni, néhány kattintást követően könnyen kideríthető, ez is csak egy újabb színjáték volt a résztvevőktől. De ebből a kiszínezett meséből legalább egy korrekt végeredményt hozott össze Wan és a stábja.
Innen nyugodtan alá is merülhetünk a pokol legmélyebb bugyrai közé!
Ahogy fentebb már említettem, a két alap film között már 2014-ben megszületett az első spin-off, az Annabelle. Erre a produkcióra sikerült megnyerni John R. Leonetti-t, aki leginkább operatőrként dolgozott az iparban, de ha mégis beültették a rendezői székbe, akkor annak olyan gyümölcse lett, mint a ’97-es Mortal Kombat: A második menet.
Ne legyenek illúzióink, itt a Warner már csak arra törekedett, hogy minél hamarabb bővüljön az univerzum, a végeredmény minősége már teljesen másodlagos, vagy inkább harmadlagos lett. Ennek szellemében sikerült a B-horrorok világából előrángatniuk Gary Dauberman forgatókönyvírót, aki le is szállította a tökéletes sztorit: szóba kerül itt a Manson-család és persze a háttérben megbújó sátáni erők, amik így elsőre egész ígéretesen is hangozhatnak.
A probléma az, hogy az Annabelle nem más, mint egy teljesen üres, mindenfajta kreativitást nélkülöző, hatásvadász szemét! A főszereplő nő karaktere kimerül annyiban, hogy a játékidő első felében kismamaként néz szembe a gonosszal. Mit ne mondjak, ez aztán a komplex figura. Nincs itt mit szépíteni, ez a film egy közel nézhetetlen szemét. A történet egy nulla, a főszereplő figurák rémunalmas, érdektelen senkik, az ijesztgetések pedig semmi dramaturgia célt nem szolgálnak, csak azért vannak, hogy a néző néha a szívéhez kapjon. Nincs aprólékos építkezés, sejtetés, ezek helyett néha teli-torokból üvöltve kiszalad a semmiből felénk egy démon és kész! Daubermannak meg még ahhoz is van pofája, hogy olyan klasszikusokat próbáljon megidézni, mint a Rosemary gyermeke.
Az érdekes az, hogy a 2017-ben érkező második Annabelle mozi (ami valójában előzmény) egész korrekt lett. Persze, elsősorban ez nem a forgatókönyvnek köszönhető, hanem David F. Sandberg rendezőnek, aki tisztes iparosként képes volt arra, hogy megidézze Wan stílusjegyeit. Így az első két Démonok között után A teremtés című gonosz babás produkciót lehet még kiemelni a szériából. Igaz, ez az epizód már meg sem próbál a realitás talaján maradni, de a hatásos ijesztgetések, a tehetséges gyerekszereplők és a rettenetes első résszel egész kompetensen össze fűzött sztori egy korrekt mókává varázsolja Sandberg munkáját. Ennek köszönhetően ezt az epizódot már a kritikusok se húzták le a klotyón, pont ezért érdekes, hogy a harmadik felvonásra a producerek már nem csak az írást, de a rendezést is rábízták Dauberman-ra. Lehet úgy voltak vele, hogy a Teremtéssel érvényesült a „vaktyúk is talál szemet” mondás és majd ezt is jól megoldja a művészúr.
Az univerzum közben a magas bevételeknek köszönhetően egyre nagyobb anyagi siker lett, így Annabelle harmadik kalandja már a Warrenék házában játszódik, sőt, az ő lányuk nemesedik fontos szereplővé, miközben a szülők is kapnak némi játékidőt. Ebből a koncepcióból még valami izgalmas is kisülhetett volna, sőt, a marketing folyamán többször felcsendült az a szöveg, hogy ez a film az Éjszaka a múzeumban koncepcióját fogja a horror zsánerébe átültetni. Ez alapvetően meg is történik, hiszen a Warren gyerek idióta bébicsőszeinek köszönhetően a házban nyugvó összes relikvia ereje elszabadul, de a végeredmény nem több egy dögletesen unalmas jumpscare fesztiválnál. Sőt, az első órában igazából semmi sem történik, csak az agyalágyult fiatalok szaladgálnak fel-le a horror-házban, hogy aztán az utolsó 30-40 percre induljon be igazán az „akció”. Ez a film is borzasztó, kár is ezt tovább ragozni.
Ezzel le is tudtuk az univerzumon belül az Annabelle trilógiát, de itt be kell húznom a kéziféket. Mert mi is a címszereplő játékszer? Egy Chucky mintájára rosszalkodó bábu? Nem, csak egy eszköz, amit a démonok használnak arra, hogy meglátogassák a világunkat. Azaz a kedves Annabelle annyit tud felmutatni, hogy az egyik snittben még jobbra tekint, a következőben meg balra. Minden egyes ijesztgetés valami ocsmány szellem köré van felépítve, főleg az utolsó epizódban, ahol már a farkasember, a Révész és egy fehér ruhás kisértet végzi el helyette a piszkos munkát. Persze, a bevétel érdekében mindent, értem én, de ez az a határ, amit meghúzhatott volna a stúdió.
Sebaj, mert a második Démonok között filmben felbukkanó Apáca sem úszta meg, ő 2018-ban kapott önálló sztorit. Az írói feladatokat ismét a kókler (alias Dauberman) látta el, aki itt már aztán tényleg elengedte a fantáziáját! Az univerzumban már eddig is megjelent mindenféle rémség, de ezek általában arra törekedtek, hogy megszálljanak néhány szerencsétlent. Nem csoda, emelni kellett a tétet, úgyhogy a figyulába öltözött démon itt már a pokol kapuját akarja megnyitni, miközben zombiapácák sietnek a segítségére! Emiatt az eszement őrület miatt van egyfajta bugyuta bája a végeredménynek, ami technikailag nem is néz ki rosszul. Corin Hardy rendezése és Maxime Alexandra operatőri munkája egész sokat menthetne az összképen, viszont az utolsó fél óra szerencsétlenkedése annyira kínos és egyben unalmas, hogy az visszarántja a filmet a mocsokba.
A már túl sokszor is emlegetett Daubermant engedjük is el, mert a szériába 2019-be köszönt be egy újabb lelkes, de annál tehetségtelenebb rendező, Michael Chaves. A Gyászoló asszony átka az univerzum egyik „elfeledett” darabja, hiszen szorosan nem kötődik a fő történetszálakhoz, de egy ponton azért csak szó esik az Annabelle első részében történtekről. Ez a produkció valószínűleg akkor lett volna becsatornázva a szériába, ha nagy sikert arat, de ez érthető módon elmaradt. Chaves filmje egy közel nézhetetlen jumpscare orgia, olyan alibi sztorival, amit még maga Dauberman mester is megirigyelne. A produkció egyetlen értékelhető eleme a főszereplő Linda Cardellini, aki meggyőzően sikoltozik és szenved, de ennyi.
Ez a film már meg sem próbál feszültséget építeni vagy a sejtetésre építkezni, már az első 20 percben elénk tárja a címszereplő démont, aki onnantól kezdve 10 percenként töri rá az ajtót hőseinkre. Ezzel a koncepcióval még egy rövidfilmet is nehéz lenne hatásossá varázsolni, nemhogy egy másfél órásra kihúzott horrort.
A legnagyobb rejtély az, hogy a megérdemelt bukást követően a stúdió Chavesre bízta a harmadik Démonok között filmet!
Értem én, hogy James Want egy percig nem érdekelték a spin-offok és boldogan számolta az azokból beérkező profitot, de ha már ő semmiképp nem akart visszatérni a Warren-ügyekhez, azok dirigálást kiadhatta volna egy kompetens alkotónak is. A lehetőségekhez képest azonban az Ördög kényszerített címre keresztelt folytatás nem is lett annyira rossz: azaz a nézhetetlen kategóriától pár fokkal magasabban helyezkedik el.
Ez leginkább Patrick Wilson és Vera Farmiga párosának köszönhető, hiszen ők már rutinosan személyesítették meg a Warren-duót, a közöttük parázsló kémia az, ami helyenként egész fogyaszthatóvá teszi Chaves munkáját.
Az ijesztgetések pár fokkal igényesebbek, mint néhány ócska spin-off esetében és alapvetően a sztori is némileg másképp épül fel, mint a korábbi két epizódban: a főszereplőknek itt egy „átlagos” ördögűzést kell visszafejteniük, hiszen a megszállott személy akár a halálsoron is kiköthet. Így a tipikus szellemházas koncepció ment a kukába, ennek helyét egy nyomozás vette át, melynek különböző megállói során kacsintgatnak a démonok hőseinkre.
Chaves sótlan rendezésén kívül a legnagyobb probléma az, hogy ez a rész már nem csak egy szellemes színjátékot érint: a ’80-as évek egyik nagy port kavaró gyilkossága, az Arne Johnson-ügy áll a fókuszában, melynek elkövetőjét 5 év börtön után szabadon engedték. Erre a film úgy reflektál, hogy szegény Arne démoni erők hatására ölt, de a Warrenék kinyomozták az igazságot és nekik köszönhetően még olcsón megúszta a balhét. Egyrészt a film elképesztően sokat változtat a valós alapokon, másrészt egy ilyen súlyos esetet feláldozni egy popcorn-matiné oltárán, ennyire sarkított formában, hát, számomra már eléggé bicskanyitogató.
De ez is mutatja, a stúdió ezen a ponton már nem izgult az ilyen részletek miatt, csak zakatoljon tovább az univerzum. Chaves ezt követően sem maradt munka nélkül, hiszen 2023-ban elkészíthette Az apáca második részét, amivel rögtön vissza is csúszott a Gyászoló asszony átka minőségére. Egy elviselhetetlenül unalmas, mindenfajta kreativitást nélkülöző jumpscare parádé lett ismételten a végeredmény, amit jobb messzire kerülni.
De valamit mégis jól csinálhat a rendezőúr, hiszen az Utolsó rítusok című, immár negyedik Démonok között film is nála landolt. Miközben ezeket a sorokat gépelem, lassan már a hazai mozik is műsorra tűzik a produkciót. Mit ne mondjak, az elvárásaim nincsenek magasan, már annak is örülnék, ha Patrick Wilson és Vera Farmiga épkézláb módon búcsúzhatna az univerzumtól. Mert bizony, ahogy azt a marketing is hangsúlyozta, a sztori a legutolsó Warren-ügy köré fog épülni.
A probléma az, hogy hiába indult minőségi popcorn-horrorként a széria, nagyon hamar kisiklott az egész és a leghitványabb multiplex-kísértetkastéllyá változott. James Want nem akarom egy koraszakos zseninek beállítani, de az vitathatatlan, hogy az ő kezében még működött a széria. Jól érezhetően ismeri annyira a zsánert, hogy annak unalomig használt elemeiből is képes volt egy jól működő, hatásos egészet összehozni. Érthető, hogy nem akarta az egész pályafutását rááldozni a Warren-aktákra és az ezekből eredő spin-offokra, de producerként azért kézben tarthatta volna annyira a franchise-t, hogy az végül ne merüljön egy közel nézhetetlen, helyenként bicskanyitogató hulladékká.
Legjobb lesz, ha minél gyorsabban túlesünk a negyedik epizódon, hogy aztán a pokol legmélyebb bugyrai nyeljék el a Démonok között univerzumot!