Talán egyszerűbb a közös pontok mentén bemutatni a Persona sorozat különböző részeit – ezen belül is a nemrég megjelent két régebbi rész felújított változatát. Adva van egy iskolai közeg, amelyben mindenféle (gyakran szürreális) mikrodrámák bontakoznak ki a szereplők között, aztán a történetet és tónusát valamiféleképpen definiálja a tágabb (kis)városi tér, amelynek munkahelyei, melléktevékenységei töltik ki az időt, mire végre elérkezünk a másik világba, amely csak bizonyos időnként, bizonyos körülmények között nyílik meg. És persze van a kettő között egyfajta köztes tér (Velvet Room), amelynek ágensei talán segíteni akarják szereplőinket.
Igazán nem akarok az a fajta kritikus lenni, akinek mindenről az jut eszébe, de hát akárhogy igazgatom a nem létező szemüvegemet, mégiscsak úgy hangzik ez az egész, mint egy weeb Twin Peaks. Szeretik szeretni a japánok továbbá a nyugati mágikus tradíció szimbólumait, ezoterikus eszköztárát, és a nem evilági dolgok itt is alkímia, Tarot, klasszikus démonológia és jungi pszichológia keverékéből rajzolódnak ki. Mindez izgalmas kontrasztban áll a többnyire banális tinédzserélettel, amely szereplőinket ugyanúgy leköti.
Ezekben a játékokban nappal szociális életet élünk, társainkkal fejlesztjük a kapcsolatainkat, és a folyamatosan múló időt használjuk ki a véges tevékenységek egyikével – amelyek néha kizárják egymást. Éjjel viszont klasszikus dungeon crawler-jellegű JRPG csatákat vívunk az éppen megjelenő túlvilági tereken a barátság együttes erejével, na meg a gyűjthető Personák segítségével.
A Persona 3 ránézésre és érzésre is sötétebb, mint a Persona 4, amely pedig melankolikusabb, mint az energikus Persona 5. A harmadik rész egy Iwatodai nevű városban játszódik és a halál különféle aspektusai jelennek meg képi világában (a Persona-idézés például itt úgy néz ki, hogy egy lőfegyvernek látszó idézőeszközt a szereplők a saját fejük ellen fordítanak – gyerekszereplőknél ez kimondottan hátborzongató), a legyőzendő „kastély” pedig a titokzatos Dark Hour alatt megjelenő Tartarus. A negyedik rész álmos, vidéki kisvárosban, Inabában játszódik, a legyőzendő helyszín pedig a TV World, amelyet úgy lehet elérni, hogy éjszaka tévét nézünk (Midnight Channel).
Különös, hogy ez a két rész egyszerre jelenik most meg, mégis külön termékként, még különösebb, hogy mindkét játéknak egy alternatív változatát kapjuk. A Persona 3 Portable egy grafikai és megjelenéstechnikai szempontból butább verziója az eredeti PS2-es résznek (nevéből adódóan a PlayStation Portable-re jelent meg), ugyanakkor tartalmilag bővebb annál. A Persona 4 Golden szintén eredetileg egy Sony kézikonzolra, a PS Vitára jelent meg, ez viszont szimplán bővíti az eredeti PS2-es anyagot.
Még ha le is takarjuk, mennyivel fejlettebb a negyedik rész, így is, úgy is kapunk két olyan részt a sorozatból, amelyeken megérződik az idő és a hardveres limitáció. Mindkét rész lendületét meg-megállítja a kidolgozatlan kettősség, egyik aspektusukban sem tudtam úgy elmerülni, hogy hosszú távon élvezni tudjam. Ez a fajta dungeon crawler felszínes, felfedeznivalókat egyáltalán nem tartogató, egyforma kinézetű folyosókat jelent, míg a nappali világ egy olyan tinis drámakollekciót, amellyel már rég nem tudok együtt rezegni.
Ami marad, az játéktörténelmi kuriózum és talán a különféle megidézhető Persona-démonformák gyűjtögetése és gondozása, amelynek van egy amolyan okkult bélyeggyűjteményhez fogható, mágikus érzete. Emiatt bevallhatom, hogy a Shin Megami Tensei (amelyből a Persona sorozat ágazott le, de amely megmaradt csak az okkult-apokaliptikus síkon) közelebb áll hozzám, de egy-két pillanatra ezekben a játékokban is megcsillan valamiféle ezoterikus izgalom.
Mondják, hogy ezeket a szereplőket meg lehet szeretni, drámáikat komolyan lehet venni, de valójában mégiscsak úgy érzem magam köztük, mint egy kínosan feszengő kívülálló egy olyan osztálytalálkozón, ahová egy barát sem jött el. Innovatív és tartalmas játékok, szó se róla – de talán mégiscsak jobb őket fiatalon vagy tengernyi szabadidővel átélni. Az Atlus igazán felismerhette volna, amit a Square Enix: az ég szerelmére, 2023 van, tegyünk ezekbe a százórás régiségekbe valami pörgető elemet, mert míg az ínség idején szívesen szaladgáltunk lélekölő folyosókon, most már százával találunk izgalmasabb felfedeznivalókat.
Végső soron, mint minden felújításnál, most is van bennem valamiféle jó érzés, hogy az eltemetett klasszikusok visszajöhetnek, a Persona széria pedig nyilván megérdemli a restaurációt – de ebben a formában ez pontosan olyan, mintha a polcról levennénk, lefújnánk róla a port, és vissza is tennénk. Egyszerű portjai egy letűnt idő nagyjainak – mérlegeljük, megéri-e.