Vannak rendezők, akinek az életműve még annyi nyomot se hagy, mint egy NB2-es focimeccs eredménye, másokéból viszont már olyan kényszeresen táplálkozik a hollywoodi tömegtermelés, hogy a csontokat is porrá rágták. Szegény Alfred Hitchcock, ha tudta volna hány középszerű film és alkotó fogja szégyentelenül újrahasznosítani és újracsomagolni kultikus mesterműveit inkább elmegy cipésznek filmrendező helyett. A 90-es években szinte megszökni se tudtál a pszichés összeomlásokat központba tevő és magukat háromszor kicsavaró ponyvathrillerektől, amik még csak meg se tagadták a suspense nagymesterének hatását. Egy újabb alműfaj, ami már jó ideje tetszhalott állapotba merevedett, de most itt a Netflixes The Woman in the Window, ami egyből visszarepít minket a múltba.
Amy Adams játssza a címszereplő ablakból leselkedő nőt, Anna Fox-ot, aki egy trauma után agorafóbiás remeteként él lakásában, napjait telefonos beszélgetésekkel, alkohollal, gyógyszerrel és szomszédjai megfigyelésével üti el. Persze csak idő kérdése, hogy mikor fog olyat meglátni, amit nem kéne, és bizony egyik este kukkeren keresztül nézi végig, ahogy frissen beköltözött szomszédját Jane Russell-t (Julianne Moore) módszeresen felkoncolják egy késsel. A rendőrség megérkezik, de itt jön az egyes számú csavar, Jane látszólag él és virul, de teljesen máshogy néz ki, mint ahogy Anna emlékszik rá. De miért gyanús mégis annyira a férjura (Gary Oldman)? Miért retteg tőle annyira a fia (Fred Hechinger)? Tényleg gyilkosság történet, vagy csak Anna elméje kezdi végleg bemondani az unalmast?
Egy dolog, amikor egy klasszikus inspirálóan hat, és van az, amikor nyomsz egy control-C, control-V másolást és csak annyit teszel hozzá, hogy átírod a neveket. Márpedig a The Woman in the Window pontosan ilyen film. Annyira szégyentelen pókerarccal fölvállalt másolata a Hátsó ablak-nak, hogy úgy érzem magam, mint az iskolai tanár, aki rajtakapja az orra előtt puskázó diákot: Az a szintű pofátlanság, amiért egyszerre akarsz pofont adni és egy kiadósat kacagni. De a filmet rendező Joe Wright még tovább is megy a hergelésben azzal, hogy Anna rendszeresen Hitchcock filmeket nézeget esti magányában, ami a poszt-modern „Néééézd, mennyire ismerős?”-féle önazonosságnak az a szintje, ami már szinte a filmet is elnyelni. Mint a fekete lyuk, ami túl nagyra nő és nem tud már mit beszippantani.
Huszon-harminc évvel ezelőtt talán még Brian De Palma dirigálta volna le AJ Finn regényének adaptációját, teljes alkotói erejében, szintén büszkén vállalt, de ezerszer elegánsabb és jobb Hitch-áthallásokkal (tippeljetek ki lett volna a főszereplő, nálam Rebecca De Mornay a befutó). Helyette viszont itt van Wright, aki bekokainozott Energizer nyusziként kábé a szart is kirendezni minden képkockából. Ami papíron jót tenne a filmnek, hisz végre egy modern thriller, amiben vannak vadul vibráló színek, kreatív kameramozgások, szokatlan, nézőt kizökkentő megoldások, premier plánba tolt vouyerizmus. Csak ezeket a rendező kábé úgy applikálja, mint a saját ambíciójától megrészegült filmszakos diák, aki most nézett meg harminc giallo-t és egyből azt hiszi, hogy ezt ő is meg tudja csinálni. Minden 11-re van tekerve még akkor is, amikor nem kell.
És amikor ez a vadul túltolt rendezés összehatásba lép Tracy Letts forgatókönyvével, akkor azt bizony nehéz faarccal kibírni. A The Woman in the Window-ban minden szereplő kábé úgy kommunikál és hoz döntéseket, mintha az emberi civilizációtól teljesen elzárva élték volna életüket, egészen addig a pillanatig, amíg a film története egy légtérbe nem rakta őket. 120 decibellel dübörgő dialógusok és zene, mindenki atomfeszült és hisztérikus, pedig csak a főszereplőnek van rá oka. Ami egy B film esetében talán még nem lenne annyira kínos, de itt olyan neves actorok mennek le full kutyába, mint Adams, Gary Oldman vagy Jennifer Jason Leigh. Kíváncsi vagyok vajon mivel vették rá őket, hogy ide aláírjanak.
Az overacting-hegyek valamint az irreális mégis teljesen kiszámítható és feszültséggyilkos fordulatok elég hamar megdolgozzák az ember tűrőképességét. Aztán végül jön az utolsó húsz perc, amikor a film nemes egyszerűséggel kivágja a fürdővizet, a gyereket meg a kádat és olyan önfeledten elborult slahser vérengzésbe kezd, hogy a fal adja a másikat. De viccen kívül bőven ez a legszórakoztatóbb pillanatai a filmnek, csak sajnos előtte elég sok marhaságot kell a nézőnek végigszenvednie. Gyönyörűen és stílusosan fényképezett marhaságokat tegyem hozzá, Bruno Delbonnel ötszörös Oscar-jelöltként operatőrként most is rendesen kitett magáért. Az utóbbi hónapok egyik legbizarrabb élménye volt a The Woman in the Window. Egy összelopkodott, minden eredetiség nélküli, zavaros, over-the-top, de besörözve szórakoztató marhaság, amiből max csak a random softcore szexjelenet hiányzik. De mégis tele van nagy nevekkel, igényen csomagolt, mint a frissen vett ékszer és a világ legnagyobb streaming szolgáltatóján nézheti az ember. Mai tanulság: A filmtörténelem se lineáris, hanem inkább ellipszis. Ne temessük műfajokat, csak idő kérdése mikor másznak vissza a koporsóból.