Véres import bőrkesztyű: Laura Mars szemei

Film

Véres import bőrkesztyű: Laura Mars szemei

Hosszú évekkel azelőtt, hogy vezető rendezői, Dario Argento, Lucio Fulci vagy Sergio Martino alkotói minőségükben megérkeztek volna Amerikába (amiben egyébként sajnos nem lett túl sok köszönet), az erőszakban dús olasz zsánerfilmezés egyik legpompázatosabb oldalhajtása, a giallo már megvásárolta úgymond a jegyét egy tengeren túlra tartó cirkálóra. Előbb a grindhouse-mozikba vergődtek el a bőrkesztyűkben, maszkokban, késelésekben és fedetlen keblekben dús darabok, majd, ahogy ez már csak menni szokott, többekben is feltámadt a vágy a zsáner amerikai honosítására. Az egyik első ilyen versenyző a 70-es évek végén John Carpenter volt.

Mire Carpenter eljutott a Laura Mars szemei forgatókönyvének megírásáig, már túl volt két lehengerlően kreatív és robbanékony játékfilmen (Sötét csillag, 13-as rendőrörs), és éppen műfajtörténeti nagy dobása, a Halloween megrendezése előtt állt – így enyhén szólva alulfogalmazunk, ha azt mondjuk, hogy a nemes feladat ereje teljében találta. Noha Carpenter szerint eredeti változatát később csúnyán átírták, a siker biztosan nem az alapokon múlt: amennyire ez a filmből megítélhető, papíron a Laura Mars szinte tökéletesen hozta, amit egy magára valamit is adó amerikai giallokópiának hoznia kellett. A mozgóképes végeredmény ezzel együtt valahogy mégsem stimmel.

Nem mondhatjuk, hogy elsőre nyilvánvaló volna, miért is. A különös gyilkosságsorozatnak keretet biztosító New York-i divatfotózás világa tökéletes közeg, ahová amerikai viszonyok között át lehet költöztetni a Rómában, Torinóban stb. játszódó giallókban megszokott dekadens jet set-népséget, akik mintegy a túlérett, hanyatlása peremén egyensúlyozó kapitalizmus posztergyermekeiként, gyakran diszkrét kábulatban ölnek és ölelnek. Irvin Kershner (két évvel A Birodalom visszavág előtt) ha nem is egy Argento vagy Bava szemkápráztató, barokkos virtuozitásával, de kétségkívül elegendő helyismerettel mozog ezekben a modernista belső terekben és gondosan fazonírozott (amiért a filmben maga Helmut Newton felelt) modellek között. Van aztán a filmben bőrkesztyűs gyilkos, különös, a természetfeletti határáig (sőt kicsit tovább is: Laura Marsot pszichikus látomások gyötrik) tolt álomszerűség, egy akváriumnyi red herring, és a stílustól elvárhatóan agyament zárófordulat. Ezek azonban csak a keretek, formaságok. Kalóriaszegénynek inkább a beléjük töltött tartalom mondható.

A bajokat a főhősnő alakján lehet a legjobban demonstrálni. Faye Dunaway csodálatos színésznő, de elég egy pillantás, hogy megértsük, olasz elődeihez, Edwige Fenech-hez vagy Florinda Bolkanhoz képest ő alkatilag csupán az egyik szükséges összetevőt, a high-societyre jellemző eleganciát képes hordozni, a vászonrepesztően intenzív bujaságot azonban nem. A Laura Marsban van némi meztelenkedés, és van egy kapcsolati szál is, de az erotika, a giallók oly jellegzetes fülledtsége szimptomatikus módon hiányzik belőle. Ez pedig éppen a lényegből vesz el, vagyis annak bemutatásából, hogy egy komplett társadalmi berendezkedés legszebb és legsikeresebb tagjainak miliője egyszerre izgatóan vonzó és visszataszítóan romlott; akik körében ugyan bizsergetően szabadosak az erkölcsök, a téboly, a romlás és a méltatlan halál elől azonban kortól és nemtől függetlenül senki számára nincs menekvés. 

A Laura Marsban bemutatott világ jóval szimplább, és világosabban elválnak benne a különféle árnyalatok – amitől sokkal kevésbé is érdekes az egész furcsa játék. Kershner pedig nem tudja mivel kitakarni a lukakat: gyilkosságjelenetei száraz egyhangúsággal ismétlődnek, a bemutatott nyomozás banálisan, tévékrimisen fapados. És amikor kilép a külsőkbe, New York sem mozgatja meg a fantáziáját – érdemes összevetni ezeket a semleges városképeket a pár évvel később készült New York Ripper fojtogató, mérgező, infernális sikátor- és metrópoétikájával. Amivel nem oda akarnék kilyukadni, hogy a giallóhoz csakis olaszok érthetnek (habár…). Inkább, hogy egy szimplán jókezű, biztos ízlésű rendező nem elég hozzá. Némi eszelősség, egy nagy marék dekadencia (és egyéb tudatmódosítók), valami vadság és túlcsorduló libidó feltétlenül szükségesnek látszik még; mindaz tehát, amit fénykorában Brian De Palma erőlködés nélkül szállítani tudott, hogy idevágó filmjeit, főleg a Gyilkossághoz öltözvét a szükségesen nyugtalanító tartományokba emelje – és aminek hiányában a Laura Mars szemei nem több közepesen érdekes zsánertörténeti lábjegyzetnél.

Olvasd tovább

Még több Film

Vissza