Felüti az ember az internetes újságot, szalagcím: „Bruce Willis fejét CGI-vel satírozták oda egy orosz reklámban.” Valahogy már meg se lepődik az ember. Digitális minden, amit olvasunk, amit hallunk, amit látunk, komputertechnológia vesz körbe minket napi 24 órában. Programok által eltorzított, emberszabású arcok, hangok, azt se tudjuk már mi igazi, mi hamisítvány. Óriáscégek kreálják nekünk a tálcán kínált való világot. Ha Michael Crichton még most is élne, csak a fejét fogva mondaná: „Én ezt már negyven éve megmondtam baszki, de ti csak röhögtetek!”
Crichton egész életművét a technológia rohamos fejlődésétől és annak a félrehasználásától való egészséges félelem hálózta át, mert hát, amit kihasználhat és önző céljaira eltorzíthat az emberiség, az meg is teszi. Ő volt a high concept thrillerkönyvek pápája, akinek alkotásiból sorra készültek a filmes adaptációk, egy jó részüket ráadásul ő maga szállította nemcsak íróként de rendezőként is. Az 1981-es Looker (nálunk Szupermodell) már a negyedik egész estét rendezése volt a hatalmas sikerű Westworld, a Nagy vonatrablás és a Kóma után, ráadásul ez volt az egyik első film, ami háromdimenziós digitális modelleket alkalmazott egy nagyjátékfilmben (a Tron még csak ezután jött) előrevetítve a CGI későbbi térhódítását. És ezzel ki is merült a tényleges utóhatása, mert a kritikusok szétszedték és még a mozipénztáraknál is vaskos bukás volt.
Pedig a paranoiától fűtött ötletek és témák, amiket Crichton feldob kifejezetten izgalmasak, sőt ijesztően relevánsak most 2021-ben, amikor a valóság és a technológia közötti határ tényleg kezd egyre észrevehetetlenebb módon elmosódni. Számítógép által alkotott embermodellek, amik annyira életszerűek, tökéletesek, hogy az szétveri az ember agyát. Pontosan ezek indítják be a Looker sztoriját is. Vénuszi szépségű nők, akik a tévéből szólnak hozzánk, amit felkínálnak, azt rögtön akarjuk. Terméket, még tökéletesebb arcot és testet, soha nem elég, soha nincs olyan, hogy „ez most jó”. Mindig kell a jobb, a szebb, a cég pedig megadhatja neked a terméket.
Ilyen kéréssel fordul egyre több nő Dr. Larry Roberts (Albert Finney) plasztikai sebészhez, akit viszont nyugtalanít, hogy amúgy is gyönyörű páciensei olyan műveleteket kérnek tőle, amiket szabad szemmel már nem is lehet látni. De aztán ezek a modellek és színésznők sorban hullani kezdenek, mint a legyek, a rendőrség kizárja az idegenkezűséget. Roberts lelkiismeretét persze nem hagyja nyugodni a dolog és legutóbbi páciense Cindy (Susan Dey) oldalán elkezdi felgöngyölíteni a szálakat, amik a Digital Matrix nevű céghez és annak főnökéhez John Reston-hoz (James Coburn) vezetnek. A cég emberi testek lemodellezéséből alkot digitális másolatokat a tökéletes reklámokhoz, amiknek hipnotikus ereje alól nem szabadul az ember. A titkok megőrzéséért pedig természetesen ölni is hajlandóak.
Szóval igen, vannak itt nagyon érdekes, mai szemmel akár profetikusnak is ható felvetések ember és technológia kapcsolatáról, a digitalizációról, az óriáscégek machinációiról (ne feledjük, hogy még évekre vagyunk a William Gibson-i cyberpunktól, és még a Szárnyas fejvadászt is beelőzte). De a megvalósítás…hujujuj na ott lóg ki nemcsak a lóláb, de a lónak az egész fara. Crichton ugyanis nem veszi annyira komolyan a témát, hogy éjsötéten jósló, éles társadalmi szatírát csináljon belőle, ahhoz pedig túlságosan úriember, hogy a másik irányba elmenve, sikamlós-véres trash-thrillerré formálja az éppen akkor felfutó slasher irány, szofisztikáltabb képviselőjeként (egy Letterboxd-os író cybergiallo-ként hivatkozott rá, Istenem bár lenne annyira szemérmetlen és tökös). Hiába villantja meg a nyitójelenetben természetes adottságait az egykori Playboy-modell Terri Welles.
Így a Looker jobb sorsa érdemes témai egy kiszámítható, középszar menekülős akcióthriller dramaturgiájának börtönébe záródnak. A karakterek sokszor tényleges motiváció és funkció nélkül lötyögnek A-ból B-be, pornóbajszos henchman-ek teleportálnak utánuk, hogy elkábítsák őket valami kordinációzavaró lézerpuskával vagy éppenséggel steril laborokban kapunk a szánkba egy csomag expozíciót. A helyzetet nem segíti, hogy Crichton olyan pongyolán rendez, mintha most állt volna először kamera mögé. Sután, lomhán, csapongva. Az a minimális korai techno-hangulatot és stílust is az extravagáns díszlettervezőknek meg Paul Lohmann operatőrnek lehet megköszönni. Mivel James Coburn jeleneteinek nagy része a vágóasztalon végezte, az ötszörös Oscar-jelölt Finney tud csak valami méltóságot adni a látottaknak, de sokszor az ő arcáról is tisztán le lehet olvasni: Fingja sincs mi a franc történik.Hogy a Looker mégis tudja magát kvalifikálni egy egyszer végig röhöghető korszak-kuriózummá, azt az utolsó félórának köszönheti. Crichton a „fuck it” kártyát bedobva megy le full gagyiba, belassított bunyóval, lövöldözéssel, autósüldözéssel (amiben a jók és a rosszak egymást próbálják a sugárvetővel lebénítani), agyonöregedett effektekkel. Finney próbálja játszani a polgári Charles Bronson-t, a fináléban pedig azt láthatjuk ahogy ő, Coburn és Pornóbajusz lassú lépésekkel üldözik egymást egy Budapest TV háttérdíszlet falai között. Hát innen tényleg csak előrelépés volt Tom Selleck és Gene Simmons gyilkos pókrobotjai. Ott legalább nem ment pocsékba az alapanyag.