A Férfi sikeres. A klasszikus amerikai középosztály képviselője. Most aratja több évtizedes munkájának gyümölcsét. Nagy ház medencével, sportkocsi, szép feleség, tisztes vagyon, cégvezetői pozíció, az asszony kapcsolatai által akár még politikai tőkét is kaphat. A film első képkockája ahogy a kamera letekint birodalmára mindent összefoglal: Ez az övé, ő kaparta ki a gesztenyét hozzá, megérdemli, mert szolgálta hazáját Koreában, luxus, kényelem, gyorsaság, de mint tudjuk a 80-as évek Amerikájában ez még nem elég. Így a Férfi megbotlik. Elkezd találkozgatni egy másik nővel, aki elég fiatal, hogy a lánya legyen, aztán mikor meggondolja magát a Férfi, már késő. A hotelszobában várja három maszkos rosszarcú, pisztoly a fejnek, mutatják a videókazettát, rajta a viszony minden részletével. A hallgatás ára: 105 ezer dollár záros határidőn belül. De a pénzkövetelés már csak másodlagos, az árnyékvilág és annak minden mocska szépen elmos mindent, amit a Férfi felépített: Házasság, egzisztencia, becsület, itt már csak az a kérdés, hagyja-e, hogy széttépjék a farkasok, vagy ő maga is azzá válik?
Ezzel a felütéssel indul az 1986-os 52 Pick-Up, a korszak egyik legsikamlósabb, neo-noirja, ami már csak azért sem kis jelző, mert az amerikai dekadencia neonfényes évtizedében született, ergo nem kevés vetélytársa van. Aztán ránéz az ember a stáblistára, egyből minden érthető lesz: Cannon Films, Golan-Globus. A híres-hírhedt páros még a 70-es évek közepén vásárolta meg Elmore Leonard eredeti regényének megfilmesítési jogait, hogy aztán csináljanak belőle egy teljesen átalakított, szétszabdalt adaptációt (The Ambassador), aminek annyi köze se volt a regényhez, hogy akár még egy fizikatankönyvet is oda lehetett volna illeszteni a „based on” kredit mellé. De mivel maga Leonard két draftot írt a könyvből, a másodikat nem más mentette meg, mint John Frankenheimer.
Frankenheimer, az amerikai film veteránja, a workhorse, akit valahogy mindig akkor talált meg egy jó alapanyag, amikor a karrierre a tönk szélére került. Tévéből érkezett, a 60-as években sikert sikerre halmozott, a modern politikai thriller atyja lett olyan remekekkel, mint A mandzsúriai jelölt, a Hét májusi nap vagy a Második lehetőség. Dinamikus kameramozgásaival, képi kísérletezéseivel (képernyő a képen belül, klausztrofób osztott dioptriás felvételek), és az átlagos történeti konvenciók elhagyásával kiemelkedett az átlagból, fél lábbal már Új-Hollywood kapuin belül volt. De elég volt néhány csúnya bukás, egy válás, némi alkoholizmus (amivel halálig küzdött) és a 70-es évekre már egy outsider iparos lett, akinek sok középszerűség került ki kezei közül, sokszor csak a napi betevőért. De mégis minden évtizedben sikerült egy-egy film, ami alól kivillant tehetsége, a 70-es években ott volt a Francia kapcsolat 2 vagy a Fekete vasárnap, a 90-es években a Ronin, a nyolcvanasokban pedig a 52 Pick-Up. Amiben olyan elánnal és vegytiszta profizmussal ugrik fejest a rothadásba, mintha Frankenheimer már régóta vágyott volna erre. Itt már nem fordítja el szemérmesen a kamerát, erőszakábárzolása explicitebb, mint bármi amit ez előtt dirigált.
Pénzügyi döntés volt a stáb részéről, hogy az eredetileg Detroit-ban játszódó sztorit Los Angeles-ben forgassák le, de ezzel óriásit nyert a film. Hisz melyik más metropolisz képes ilyen látványosan megtestesíteni azt a dualizmust, amit Reagan Amerikája képviselt a 80-as? Talán Miami, de azt már Michael Mann lefoglalta. A város nyakig fürdik a pénzben, a testkultusz hülyeségében, mindenki arra hajt, hogy több legyen, jobb legyen, gyorsabb legyen. Aztán Roy Scheider mintapolgárával együtt szépen kilépünk az utcára és szépen belenyomják a képünket a város igazi oldalába. Az alfelébe, ahonnan dől a szar. Olcsó motelszobák, sztriptízbárok, orgiák, raktárak és parkolóházak fenyegető aurával, amit élőhalott véglények népesítenek be. Az ő üzemanyaguk: Nyereségvágy, drog, szex, erőszak.
Jost Vacano operatőr, Paul Verhoeven évtizedes fegyvertársa kiváló választás volt: Beállításai kreatívak, mozgékonyak, a színvilág szikáran pulzáló mintha mindenből kiszívta az életörömöt a kaliforniai nap, a belső szobák sejtelmes éjszakai árnyai hidat vernek a régi és az új idők noirja között. Az igazán bravúros azonban az, ahogyan az éppen betörő video technológiát és az egyre kisebb képernyőket teszi meg a voyeurizmus és az emberi perverzió kivetítőjévé: A rosszarcúak egyike amatőr pornófilmes, így kameráját nemcsak a fedetlen női testekre irányítja (amúgy viccen kívül, ennyi cicit tényleg csak egy olasz exploitationbe lát az ember), hanem áldozataira is. A film talán leghorrorisztikusabb szekvenciájában a főhőssel végignézetik fiatal szeretője kvázi snuff filmes kivégzését (szegény Kelly Preston), a lány tömény halálfélelme, amire rátükröződik Scheider elemlámpával megvilágított, fájdalomtól eltorzult arca, felejthetetlen. Technikailag nem az ő keze öli meg, de az ítéletet aláírta, amikor nem fizetett.
Nemcsak Roy az egyetlen kultszínész ebben a remekben, feleségét a kétszeres Oscar-jelölt Ann-Margaret Olson játssza, az őt infóval kisegítő táncosnőt a korszak egyik szexszimbóluma Vanity, az ellenlábas trió megtalálhatjuk Lonny Chapman-t, Clarence Williams-et, de a prímet John Glover viszi. Glover tipikusan az a Gary Busey – Robert Davi kategória, akit pusztán már a fejszerkezete is determinál a rossz szerepekre, viszont a zsaroló, pornós, nyájas-nyálkás viszont hidegvérrel ölő Alan Raimy szerepében egy olyan taposnivaló, ocsmány férget alakít, akihez fogható nem sok akad. Már a beszédétől is ökölbe rándul a kezed (az a kiszabott akcentus), alig várod mikor fogja Scheider levetkőzni a kispolgári, civilizált udvariasságot és szétverni azt a rágcsáló pofáját. Nem lövöm le a végkifejletet, de jól megérdemelt, kellően látványos és egyben tökéletes lenyomata a korszak kultúrpolitikájának: A Középosztálybeli Amerikai Férfi visszanyeri maszkulinitását azzal, hogy elpusztítja ellenfeleit, akik közül az egyik fekete, a másik homoszexuális, a harmadik implikáltan impotens. És ez a subtext még mindig is csak kábé a negyedik legoffenzívebb dolog ebben a moziban. Mocskos biznisz, mocskos szórakozás.
