A Those Who Wish Me Deadben nincs egy kanyi sci-fi sem, mégis olyan, mint egy időutazás. Vissza a 90-es évekbe, ahol panamakalapos régész-tudós-felfedezőként életnagyságban, élve láthatunk egy azóta szinte teljesen kipusztult műfaji állatfajt, a felnőtt thrillert. Valaha nagy számban népesítették be a vásznat a szintén kihalt romantikus komédiák vagy felnőtt családi drámák körében, minden hónapra jutott legalább egy Grisham-adaptáció, Clancy-kémfilm, új közegbe helyezett Die Hard-koppintás. Akadnak ma is még utánzók, Clancy elnyűhetetlen például, de érezzük, hogy ezek nem ugyanazok. Azoknak volt súlyuk, tömegük, tapintásuk. Hétköznapi hősök szegültek szembe náluk nagyobb fenyegetéssel, még ha a hétköznapi hősöket cseppet sem hétköznapi, sőt elképesztő karizmával és jelenléttel megáldott sztárok, Harrison Fordok, Julia Robertsek, Tom Cruise-ok, Kurt Russellek, Sly Stallonék játszották.
Nem akarom persze ezt a műfajt egy az egyben, könnybe lábadt szemmel nosztalgikus piedesztálra emelni; vannak köztük időtálló remekek, felejthető vackok, és egy jó részük bugyuta. A Those Who Wish Me Dead semmiképp sem időtálló remek, de nem is felejthető vacak. Egy része bugyuta, és kritikusabb szemmel biztos nem lenne nehéz kiemelni zavaros motivációkat, idióta szereplői döntéseket, logikai hibákat. De őszintén mondom, hogy ezek nem tudtak érdekelni. Komfortot nyújtott az esőbe hajló, bánatos vasárnap délután, amikor nekiültem – komfortos volt a hétköznapi hőst játszó, elképesztően karizmatikus sztár, a megbízható karakterszínész-support, a semmi újdonságot nem hordozó történetmesélési panelek, amelyeket azonban szépelgés nélkül, célirányos önazonossággal alkalmaztak.
Mert sok újdonság valóban nem fedezhető fel Taylor Sheridan társíró-rendező forgatókönyvében. Adott Hannah (Angelina Jolie), a vakmerő ejtőernyős erdőtűzoltó, aki legutolsó, katasztrófához vezető küldetésén olyan traumákat szenvedett, hogy már csak tűzőrnek alkalmazhatják. Önpusztító, önmarcangoló, célját vesztett hős, aki a megváltást jelentő küldetésre vár – ez pedig egy kissrác, Connor (Finn Little) személyében hullik az ölébe, aki egy közelebbről meg nem határozott összeesküvés áldozataként és közvetett szemtanújaként kerül két orgyilkos (Aidan Gillen és Nicholas Hoult) célkeresztjébe. A védelmező ösztönöket beindító találkozás pokoltűzzel súlyosbított erdei hajszához vezet, amibe belekeveredik a helyi seriff (Jon Bernthal) és terhes felesége (Medina Senghore) is.
Ahhoz képest, hogy milyen mozgalmas – vagy inkább forgalmas – Az ügyfél, a Tűzvihar és a Cliffhanger elemeiből összeollózott cselekmény, senki ne számítson faltól falig akcióra: lassú felvezetéstől jutunk el a végső leszámolásig, ám a lépték még ott is visszafogott marad: egy tűz, két gonosz, maroknyi hős. Talán sokaknak túl eseménytelen így; nekem emberközeli. Akárcsak azok az apróságok, amelyekre odafigyel a film. Hogy Gillen mastermindja és Hoult henchmanje nem pont úgy viselkednek, mint egy tipikus főnök-csatlós páros, inkább mint két közeli kolléga a multiból, akik rezignált egyetértésben próbálják átvészelni a kellemetlen csapatépítő tréninget. Hogy Connor nem feledkezik meg az őt ért súlyos veszteségekről, csak mert találkozik Hannah-val, hanem a legutolsó jelenetig, újra meg újra hatalmukba kerítik.
Még a narratívát leginkább gyengítő írói döntésből is származik előny, ami indokolja azt. A narratíva ugyanis két, egyenlően fontos szálra tagozódik ahelyett, hogy végig sztárközpontú maradna. Nemcsak Hannah és Connor megpróbáltatásait követjük, amelyhez asszisztálnak a mellékszereplők, hanem ezzel párhuzamosan a film hőssé emeli Bernthal és Senghore párosát is. Hátrány, mert őket hátrébb sorolva fókuszáltabb lehetett volna a történet, ami megsínyli, hogy mintha kimaradt volna néhány átkötő jelenet Hannah és Connor megismerkedése és összeszokottsága között, amely jobban megszilárdította, mélyítette volna a kapcsolatukat. Bár Jolie így is elegendő teret kap, és nagyszerűen kamatoztatja szívósságát, mégsem dominálja annyira a filmet, mint tehetné. Cserébe gazdagodik a film a másik főszállal, amely a mesterségesen fokozott téten (terhesség!) felül is a legfeszültebb pillanatokat szállítja: szerencsére kimozdítja a 90-es évekből örökölt bajba jutott barátnő-motiváló áldozat mellékszereplői skatulyából Senghorét, Bernthal lehorgonyzó egyenessége, keresetlen pátosza pedig ismételten, sokadjára a legjobb dolog, ami egy thrillerrel vagy akciófilmmel történhet.
A legjobban azt szeretem a Those Who Wish Me Deadben, hogy nem akar több lenni annál, ami. Egy esős délutánra való, nyílegyenes thrillernél. Nem akarja mindenáron „felemelni” a zsánert, magvas gondolatokkal és magasztos motívumokkal megrakni, hogy érdemesebbnek látsszon. Különösen erre vártam Taylor Sheridantől, akiről messzemenőkig elismerem, hogy remekül teremt feszültséget, sallangmentes keménységgel ír – és talán még inkább: rendez – kiélezett standoff-akciójelenetet, viszont ingoványosabb, amikor az ember természetéről, a bűn és bűntudat lélekrajzáról, a társadalom rákfenéiről vet fel kérdést vagy állít valamit. Amennyire gondolatébresztő és barázdált a Sicario morális és a Hell or High Water szociális terepe, annyira üresen, modorosan csapódott le bennem a Wind River szenvedéstablója. Most nem fontoskodik, nem akar fontos lenni. Nem is fontos film. És nem is baj, hogy nem lett az.