Fajelmélet: Elemi ösztön

Film

Fajelmélet: Elemi ösztön

Ez az a film, amire Verhoeven összes munkája, még a későbbiek is, kifut, a rendező szociáldarvinizmusának fináléja, amikor a munkásosztályt végképp jól át- és szó szerint megbasszák, ahogy a kapitalizmusban az már csak szokás. Hogy manapság Hollywoodban hasonló filmet gyártsanak, teljesen kizárt, még a régi Hollywood is csak nehezen engedte az ilyesmit, hirtelen csak Schreader Blue Collar-ja és Carpenter They Live-je jut eszembe mint a nyolcvanas években készült rendszerkritikus film, azóta meg aztán abszolút a kuss. Abban a miliőben játszódik, amely a kilencvenes évek elején nálunk még csak épp hogy, manapság azonban meg már lélegzetünket lopva létezik: az arany klotyócsészébe hugyozók miliőjében (a Basic Instinctben minden arany, ez főleg az establishing shotokban érzékelhető, a film az arany ezerféle árnyalatának gejjkavalkádja), azoknak a miliőjében, akiket cseppet sem zavar, mikor egy rendőr szeme láttára kokszolnak.

Az Elemi ösztön olyannak mutatja meg a világot, amilyennek az a legtöbb ember fejében kinéz: csak a jómódnak van létjogosultsága, a proletariátus nem is létezik. Illetve létezik, de már maga a szó is trágár. A középosztály meg ha van is, minek: ballaszt. Verhoevennek ez a kaptafája, minden filmje újabb és újabb fejezet a kíméletlen történelemkönyvében. Hősei majdnem mindig munkások, parasztok, akik a szerencsét keresik. Keetje Tippel az azonos című filmben, a fiatal melósok a Spettersben; bizonyos értelemben még a Robotzsaru meg az Emlékmás jómunkásemberei is az emberségüket, az igazságot kutatják. A filmjei tisztán, egyértelműen vannak rendezve. Azzal, hogy egyesek véres vizuális effektekkel való dobálózásnak tartják őket, önkéntelenül is Verhoeven ars poeticáját erősítik: egy brutális világ csak brutális történeteket szülhet, amelyeket csak egyértelmű eszközökkel lehet elmesélni.

Na de valóban ilyen brutális a világ? Verhoeven szerint igen. Nem mindenki kapitalista, aki a kapitalizmusról csinál filmet, főleg akkor nem, ha az alkotása valami egyértelműen embertelent ábrázol. Verhoeven korábbi filmjeiben a hősök kívántak, kerestek, kutattak valamit, a filmeknek volt érzelmi és ennek köszönhetően narratív dinamikája. Az elemi ösztönben nincs mozgás, hősei és világa besült, berohadt. Nick vágyhatna többre, de amint belegázol Catherine aranydimenziójába, onnantól a saját faszán kívül nem érdekli már semmi más. Csak amikor ölnek, akkor mozdul a világ. A gyilkolás, mint utolsó aktus: dekadencia par excellence. És a dekadenciát csak a kellő mennyiségű pénzzel lehet finanszírozni.

Ennek az evolúciónak a végén pedig csak az Alien-nő állhat. “A végső lény”, hogy Ridley Scott filmjét parafrazáljam. A nő, aki a történelem során kitanulta a túlélési technikákat. Catherine-nek számos elődje van Verhoevennél, elsősorban a végzet feleségasszonya a De Verde Manból, vagy Keetje, de az ő romantikus befejezésének hamisságérzete van. Ami összeköti őket, hogy szexuálisan aktívak, aktívabbak mint bármelyik férfi. Hiszen megtanulták, hogy a férfiakat legkönnyebb szexszel megvenni, és leggyengébb pontjuk a “férfiasságuk”. A Hús és vérben a női főszereplő úgy tesz, mintha élvezné a csoportos nemi erőszakot, és ezzel kiveszi a férfi “hős” kezéből a hatalom monopóliumát. Verhoevennél a szex (sosem gyengéd) elsősorban tőke, és minden más csak ezután jön.

Catherine hatalmi szempontból előnyben van a többi Verhoeven-hősnőhöz képest, hiszen olyan pozícióból diktálhat, amelybe beleszületett. Ráadásul megtanulta a szexet a tökéletes fegyverként kezelni: biszexuális, nyitott minden fronton. A filmnek szemére vetették (persze mit NEM vetettek a szemére!) hogy egy leszbikus nőből csinál gyilkost, és ezt, a mainstream szexualitástól eltérő hajlamok pellengérre tűzését szenzacionalizálja. Egyrészt ugye, mi a franc az a mainstream szexualitás?! Másrészt meg a vád úgy baromság, ahogy van. Verhoeven empátiára érzéketlen világnézete ilyesmire nem kíváncsi. Az emberállaton elvégzett, a nemi vágyfaktorok mentén lezajló tőkebefektetés és haszonmaximalizálás lezárt rendszerben végigvitt kísérletének vagyunk itt tanúi. Mert vágyai vannak itt csak mindenkinek, érzelmei nincsenek, Catherine főleg teljesen képtelen megélni vagy kimutatni ilyesmit, és a film végén is csak azért hagyja életben Nicket, mert jól kúr.

Persze egy ilyen világban senki nem él szívesen. Olyanban, ahol az érzelmek megszűntek létezni. Catherine már nem ember, vagyis nem az általános értelemben: ösztönlény, aki fantasztikus értelmi képességekkel rendelkezik, egy übermensch. Tiszatrasszos fasisztoid figura, a kapitalista álom beteljesülése. “Survival of the fittest.” Ami a leggyönyörűbb az egészben, hogy Catherine-t nem lehet poszt-freudeánus sublót-pszichoanalízissel kielemezni. Eszterhas zavarodott forgatókönyve logikai bakugrások tömkelegét halmozza, feltételezések szalmakazlában fetrengve igyekszik valamiféle narratív gerincet adni ennek az egésznek, de nem sikerül. Verhoeven kezében azonban mindebből fegyver lesz, egy méregbe mártott kés aminek a pengéjén Loszi naplementéje csillog. Olyan történet, amiben a fináléra az lesz csak egyértelmű, hogy minden végkimenetel lehetséges, de igazából egyik sem számít.

Aki az Elemi ösztön vagy akár Verhoeven többi filmjének megtekintése után még hisz valamilyen rendben, az magára vessen.

Olvasd tovább

Még több Film

Vissza