“Gautama Sziddhárta, a Buddha vörös krétával kört rajzolt a földre,
és azt mondta:
Azoknak az embereknek, akiknek egy napon találkozniuk kell,
bármi legyen is addigi sorsuk,
bárhogyan tegye is próbára őket az élet,
találkozni fognak a vörös körben.”
Melville Vörös köre (1970) ezzel a Buddha idézettel nyit, amely valójában az író-rendező kitalációja. Csak éppen annyira ide illik, idekívánkozik, meg ami a lényeg, annyira cool… Szóval kit érdekel, hogy hazugság? Melville-t semmiképpen, ő még a saját szakmáját is sutba dobta volna, hogy bűnöző lehessen, ha lett volna elég vér hozzá a pucájában. Kevés filmes irigyelte, irigyli ennyire a saját teremtményeit.
Filmen a vérnél nincs vörösebb, akár golyólyuk üti, akár cipellő hasítja. Melville történetei a sors filmjei, amiben minden már az elején elrendeltetett, és mindenki a bukás felé masírozik. Pont mint az élet: sosincs hepiend, de ez annyira nem is számít. Majd odaérünk, mikor odaérünk. Elkerülhetetlen. A vérbe, a körbe. Az számít, amit addig megteszel, ahogyan magad viseled. Be cool.
Corey (Alain Delon) a börtönből szabadul. Az egyik börtönőrtől tippet kap. Fantasztikus ékszerszállítmány érkezik egy párizsi szalonba, és a biztonsági rendszert, bár komplex, ki lehet játszani. Miközben Corey szabadul, Vogelt (Gian-Maria Volonté) vonaton szállítják, egy rendőrkapitánnyal (Bourvil) összebilincselve. Dörzsöltségének köszönhetően sikerül megszöknie, és a sors, lásd fentebb, teljesen véletlenül Corey útjába sodorja, aki meglátja a szökevényben a lehetőséget. Szinte azonnal elkezdenek az ékszerszalonba való betörés tervén dolgozni, ám ahhoz, hogy sikerüljön, egy világbajnok mesterlövészre van szükségük, Jansenre (Yves Montand), akit alkoholizmusa és saját kegyetlen démonai szabotálnak.
A rendőrkapitány és a tervet kiszagoló párizsi alvilág egyaránt végig ott van a nyomukban. A körbe ők beléptek, a külvilágba vissza nincs kiút. A törvény és a törvénytelenség egyaránt a vérükre pályázik, jó és rossz megszűnik létezni. Már csak az számít, hogy mennyire vagy profi, hogy hogyan mozdulsz. Hogy mennyire vagy cool.
A Vörös kör heist film és gengszterfilm. A Vörös kör egy zen kert, ahol a megfontolt, lassú, kimért haladás az egyetlen lehetséges formája az ottlevésnek. Mikor gyilkos, gyors, precíz cselekvésre van szükség, az is ebből ered, ez alapozza meg.
Melville vizuális stílusa a jég geometriája. A világ az egyenes, egyértelmű vonalaknak, a hetvenes évek eleje frissen brutalista környezetének és a párizsi múlt szecessziós keveredésének, valamint Delon gerincfagyasztó nézésének kollázsa, amit megszűr a kékesszürke cigifüst. A 40-es évekből átmentett ballonkabátok a maguk természetellenes tisztaságában steril könyörtelenséget, a modernitás elkerülhetetlenségét idézik. A film minimális, már-már szubliminális zenéje mindezt úgy dúcolja alá, mintha szónikus szikék sokasága lenne, maga a szorongó elegancia.
A vörös kör egy rövid életű zseni kimért, letaglózó mesterműve; a feszültségkeltésnek és az egzisztenciális szorongásnak állított lenyűgöző építmény, amelyben kihegyezett érzékeink arra késztetnek, hogy a legkisebb zajra is ugorjunk, ahol a csend olyan mint a cserkésző párduc, és ahol az ember/férfi mércéje nem a morál, hanem a professzionalizmus.
A fináléban Montand a puskáját lecsavarozza az állványáról. A lövésének ezer százalékosan pontosnak kell lennie, minden ezen a lövésen múlik. Ő mégis a kezébe veszi a fegyvert és úgy céloz. A lezüllött alkoholista, szakmájának zsenije aki patkányként gyűlöli önmagát. Most mégis mindent egyetlen lapra, egyetlen pillanatra tesz fel, még társaira sincs tekintettel. Bizonyítania kell önmagának, hogy van még a lényegéből ott legbelül, hogy az, amire az egyetlen élete fel van fűzve, még létezik. Ez a Vörös kör döntő pillanata, amikor a precíziós felépítmény szüksége lepleződik le és a film alapvetése kerül napvilágra: legyen bármennyire kimunkált-gyönyörű, bármennyire kíméletlenül hideg-tökéletes egy rendszer, végül mindig az emberi érintésnek kell egyensúlyban tartania.