Efféle grand guignol, groteszkbe hajló, rosszindulatú, mégis sötéten humoros horrorfilmet mostanában már csak nagyon ritkán, vagy talán már nem is készítenek az amerikaiak. Eredetiség az mondjuk nem sok van benne. Kate (Vera Farmiga) a harmadik gyerekével terhes, de elveszíti. Anyai érzéseinek lelki termőföldet (bocs) keresve – mert annyi van neki, hogy a két korábbi kölöknek… Folytasd az olvasást
Filmkedvelő éveim során nemegyszer hallottam azt a kijelentést, hogy a filmzene csak másodlagos építőelem. Persze, jó, hogy van, szépen aláfest, hozzátesz némi pluszt, de az alapokat mindig a kamerabeállítások, a rendezés és a színészek adják meg. Ha kellene hozni egy bombasztikus, asztalról mindent lesöprő erejű ellenérvet erre a tézisre, akkor az John Carpenter. Az amerikai… Folytasd az olvasást
A három jómódú londoni polgár a viktoriánus képmutatás mintapéldája: míg otthonuk életét a puritanizmus sziklakezével irányítják, éjjelente kuplerájokban dorbézolnak. Egy idő után már ez sem elégíti ki őket, és a sátánista Lord Courtley meghívására részt vesznek az uraság okkult ceremóniáján, melynek során inniuk kell a Drakula kivégzésekor felfogott vérből (D utoljára a Drakula feltámadt sírjából… Folytasd az olvasást
Mintha nem lett volna éppen elég a sok szörnyűség, amit az elmúlt egy év a nyakunkba zúdított, most még az is kiderül, hogy Neil Marshall az új M. Night Shyamalan. A rendező, aki pályája elején a horror új fenegyerekeként, teljes fegyverzetben lép fel, sőt nem is csak úgy fellép: berúgja az ajtót, hogy majd kiszakad… Folytasd az olvasást
A ’90-es évek közepén remek dolog volt videojátékosnak lenni. Nem csak a valós idejű stratégiai játékok és a first person shooterek kezdtek meg visszafordíthatatlanul megindulni, mint egy lavina, de még a klasszikus kalandjátékok is épp benne voltak az aranykorban. Történetének egyik legjelentősebb évét élte meg akkoriban a Sierra On-Line, a Lucasarts mellett a kalandjátékos műfaj… Folytasd az olvasást
A hangjáték műfaja itthon a rádióhoz köthető, azon belül is egyfajta szépiaszínnel átitatott, múltbeli műfaj, amire az idősebb generációk nosztalgiával emlékeznek vissza – még ha készülnek is ma rádiós hangjátékok, friss aktualitássá legfeljebb olyankor tudnak válni, amikor egy-egy nevesebb alkotó jegyzi őket (mint tavaly a titkosszolgálati dossziékból átdolgozott Obiectiva Theodora Hajdu Szabolcstól és Török-Illyés Orsolyától)…. Folytasd az olvasást
Szivarbarna Wartburgoktól anyu kicsi Suzukijáig ívelő autós kultúránkból nem szűnő ámulattal csodálkozhatunk rá, hogy Amerikában ez a gépjárműtípus alkalmas lehetett arra, hogy évtizedeken át az ország győztes pozíciójának és kivételességtudatának talán első számú hordozója lehessen, ráadásul még egy saját filmes zsánert is kapott az Egyesült Államok térbeli (és így persze a benne kiaknázható lehetőségekre is… Folytasd az olvasást
Hány rendőr kell egy villanykörte becsavarásához? És vajon hány késelés szükséges, hogy egy horrorfilmet slashernek nevezzünk? Az első egy ősi vicc, a második viszont… egy újabb. Elvégre a mozizáshoz nem volna szabad karómerev tudattal, egyenletekkel vagy mérleggel a kézben közelíteni – mégis megtesszük, mert két dolgot általában minden filmbolond imád: listákat gyártani és kategóriákba zárni…. Folytasd az olvasást
Könnyű beleesni a könnyes szemű, mindent rózsaszín szemüvegben néző múltidézésbe, a „régen minden jobb volt” tudatállapotba. Megfeledkezve arról, hogy azért régebben is volt sok szemét, amit csak az idő szelektált el az igazi klasszikusoktól. De akkor is, goddammit, valamihez nagyon értettek az amerikai filmesek az 1980-as években, hogy olyan filmek tudtak megszületni és hivatkozási alappá… Folytasd az olvasást
Ki van ott a sarokban? Hát talán télapó! De nem, mert ez a ház nem érdemli meg az ünnepi díszeket és hangulatot, és eleve az erdő közepén rohadozik! Isten(?) hozott mindenkit a legendás, 1999-es kultfilm átbeszélésében, amelynek meghívott vendége stábunk jeles tagja, Farkas Balázs.