Szivarbarna Wartburgoktól anyu kicsi Suzukijáig ívelő autós kultúránkból nem szűnő ámulattal csodálkozhatunk rá, hogy Amerikában ez a gépjárműtípus alkalmas lehetett arra, hogy évtizedeken át az ország győztes pozíciójának és kivételességtudatának talán első számú hordozója lehessen, ráadásul még egy saját filmes zsánert is kapott az Egyesült Államok térbeli (és így persze a benne kiaknázható lehetőségekre is vonatkozó) végtelenségének ígéretét sugárzó road movie csinosan krómozott formájában. Egy pazar amerikai autó minden csodára képes volt a moziban: világrepesztő motorhangokkal gördítette át a süvölvényeket a felnőttkor küszöbén (American Graffiti), szupercoollá formálta a zsarukat (Bullitt), valóra váltotta az időutazás varázslatát (Vissza a jövőbe), lázadó hőseit az öröklétben lebegtette (Thelma és Louise), és ha kellett, még az erőszakos halált is egyfajta fénnyé, csillaggá alakulássá stilizálta (Vanishing Point). Mi sem természetesebb annál, hogy Stephen King kötelességének érezte e gondosan polírozott mítosz alapos megkapargatását.
Az eredetileg 1983-ban, már az író szupersztár korszakában megjelent Christine a 70-es évek végét, a cselekmény idejét a mindenhová beszivárgó mállás, rozsdásodás, rothadás- és halálszag idejének mutatja, ez a morális züllés pedig King olvasatában nem csak úgy a semmiből jön, hanem egyenes országút vezet hozzá az 50-es évekből. Az összekötő kapcsot a két korszak és lényegében a főhős Arnie és az ő szülei generációja között a regény dögös vörös címszereplője és szuperszimbóluma, a Christine névre hallgató, 1958-as Plymouth Fury jelenti. A bornírt, reflektálatlan erő- és szépségkultuszból fakadó hétköznapi erőszak és romlás szépen áthagyományozódik generációról generációra: ezért bár a Christine elsősorban a gyerekkor poklának ábrázolása, az apáknak és anyáknak is meg kell kapniuk a magukét, és King, becsületére legyen mondva, csak úgy fürdőzik a rájuk vonatkozó, kíméletlen, bár igen szellemes jellemzésekben.
John Carpenter 1986-os filmváltozata adós marad a saját életünkre is vonatkoztatható, kényelmetlen állításokkal. Míg a regényben Arnie megaláztatásai, korosztályának folyamatos és igen sokféle szinten megvalósuló kegyetlenkedése vagy épp szüleinek csődje általános tapasztalattá állnak össze, addig a film valami egyszerit, speciálisat, így tőlünk biztonságosan eltávolíthatót mutat. Már a szereplőválasztás is ebbe az irányba tereli a filmet: az Arnie-t alakító Keith Gordon nem a regényverzió minden közösségben pofozózsáknak használt, külsejében is sorsverte páriája, hanem afféle jópofán fura fiatal Woody Allen-, sőt Buddy Holly-változat, míg az őt legtöbbet gyötrő Buddy Repperton (William Ostrander megformálásban) potosan az a 31 évesnek kinéző, üvöltően hamis mozitinédzser, amilyen csak a filmekben jön szembe, például a Grease-ben, amelyet – eredeti és adaptáció különbségét mélyen jellemző módon – a regényben valaki még jól lefitymált. Mindezeken túl Arnie és Christine szerelmi tébolyát Carpenter mindvégig csupán metaforikusnak tudja láttatni, míg a regény nagy fogása, hogy ott ez maga a hús-vér (de még mennyi vér!) valóság. A Christine-film érdekes és különös dolgokról szól tehát, csak éppen nem mirólunk.
Mégsem volna könnyű Carpenter munkáját egy kézlegyintéssel elintézni. Bizonyos motívumokat értő kézzel változtatott meg a filmváltozathoz, élén a halálautó szellemfigurájának elhagyásával (papíron működik, képekben gyaníthatóan sok és potenciálisan kínos lett volna), ami magával hozta a filmhez írt, a generációkon átívelő erőszak témáját mégiscsak ügyesen jelző, megvalósításában pedig egyenesen delejező új (gyártósori) nyitójelenetet. És ha már delejezés: az ekkor még bőven ereje teljét mutató rendező a szokás szerint (Alan Howarth segítségével) saját maga írt, világteremtő szintetizátorzenével átmosott, minden ellenállást megtörő szélesvásznú kompozícióiban úgy képes Christine-t elénk vezetni, hogy garantáltan a zsigereinkben érezhessük a bestia már-már földöntúli erotikus vonzerejét – gondoljunk csak az éjszakában lángolva vadászó autó lidérces képsorára, az amerikai horror egyik nagy pillanatára az évtizedből. Azt ellenben, hogy Christine nemcsak vonzó valami, hanem ugyanakkor egy vadállatiasan, nyomasztóan barbár jelenés is (mi pedig épp egy ilyenhez vonzódunk ellenállhatatlanul), látni látjuk ugyan, de a haláljelenetek bátortalan és/vagy közhelyes ábrázolása miatt nemigen éljük át. A Christine a szépséges, a lángolóan gyönyörű (de mégiscsak a) felszín filmje.
Egy ilyen sötét csomagot nem lehet csak úgy a szemétre dobni és elfelejteni, látjuk a végén – de nem gondoljuk tovább.