Filmkedvelő éveim során nemegyszer hallottam azt a kijelentést, hogy a filmzene csak másodlagos építőelem. Persze, jó, hogy van, szépen aláfest, hozzátesz némi pluszt, de az alapokat mindig a kamerabeállítások, a rendezés és a színészek adják meg. Ha kellene hozni egy bombasztikus, asztalról mindent lesöprő erejű ellenérvet erre a tézisre, akkor az John Carpenter. Az amerikai műfaji filmezés kultikus fenegyereke nem hiába szerzi saját maga a muzsikát alkotásaihoz (sőt ez annyira megy neki, hogy mostani nyugdíjas éveiben sorra adja ki új zenei albumait). Carpenternél a filmzene elemi és elválaszthatatlan összetevő, amit a néző sokszor hamarabb felismer, mint a képkockákat. Csak gondoljunk bele, mennyivel kevesebb lenne A 13-as rendőrőrs vagy a Szökés New Yorkból a legendás főtémájuk nélkül. Pofátlanul minimalista, mégis zseniális taktusok, amik nemcsak hangulatot, de egyben önálló karaktert is adnak nekik.
1987-es horrorremekét A sötétség hercegét a mester gyengébb alkotásai közé szokták sorolni, holott a Carpenterre jellemző földöntúli, pokoli atmoszférában simán felveszi a versenyt az elitligával. A zenének kulcsszerepe van ebben. Megállíthatatlanul lüktetnek, dobognak, zakatolnak a szintetizátor baljós hangjai, amik már akkor leteszik az alapokat, amikor még egy képkockát se látunk, csak a stáblistát. Már tudjuk, hogy valami nincs rendjén, rossz dolgok fognak történi, amik elől nincs menekvés. Amit pedig azután látunk, többszörös megerősítés: ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel, szembesülj legbelsőbb félelmeiddel.
Elhagyatott templom a város szélén. Itt találkozik egy pap (Donald Pleasence) és egy csapat tudós, élükön Howard Birackkal (Victor Wong), a kvantumfizika professzorával. A templom mélyén egy titkos szentély lapul, közepén egy hatalmas tégely, melyben titkozatos zöld anyag pörög-forog. Nem kell zseninek lenni, hogy kitaláljuk (mi, nézők meg a főszereplők is), mi rejtőzik benne: a nagybetűs Gonosz. Magyarul a Sátán fizikai megtestesülése, amit egy ősi rend tartott kelepcében évezredeken át. Aki csak a kiszabadulásra vár, önálló entitásként mindent érzékel, tárgyakat és embereket képes megszállni, és amint a társaság beteszi a lábát a templomba, rögtön körül is zárja őket. A tét nyilvánvaló: szedett-vedett csapatunk vagy kifundálja, miként akadályozzák meg a közelgő apokalipszist, vagy mindennek kaputt.
A sötétség hercege több szempontból is érdekes pozíciót foglal el Carpenter életművében, egyszerre pályaösszegző alkotás, amiben számos korábbi motívuma visszatér, ugyanakkor egy logikusan megtett következő lépés is. A szereplők egy zárt helyszínen vannak, amit ostrom alá vesz egy gonosz erő (a templomot körbevevő és a kijutást megakadályozó zombiszerű hajléktalanok egy az egyben olyanok, mint a 13-as rendőrőrs bandatagjai). Ez az erő egyesével vadássza le vagy állítja a maga oldalára a szereplőket (ala Halloween és A dolog). Viszont ebben a filmben a gonosz már nem egy fizikailag megfogható, hanem magasabb, felsőbbrendűbb szinten működik. Létezése felülírja az ősi textust, megcáfolja a modernitást. A tudomány csődöt mond, a hit értéktelenné válik. Michael Myerst fejbe lőhetted, Christine-t összezúzhattad, az idegen létformát felrobbanthattad. Itt viszont jobb, ha esdekelsz a gyors halálért.
Carpenter sok filmjéhez hasonlóan ezt is fillérekből hozta össze, tökéletesen demonstrálva, miként lehet az olcsóságból előnyt kovácsolni. Nem kellenek grandiózus nagytotálok, egymásra halmozott state-of-the-art trükkök. Nyüzsgő hangyaboly egy tévé tetején, csúszkáló férgek az ablaküvegen, kihalt és lepusztult utcák. Egyszerű, mégis pokolian hatásos megoldások sokaságából építkezik, amik azonnal a gerincvelőd mélyére ásnak. Lepusztult, szinte absztrakt helyszínek, rémálom-logikával írt cselekmény, zombiszerű emberek, halál és reménytelenség – nehezen lehet nem meglátni az olasz horror, legfőképpen Lucio Fulci hatását. A gore effektek persze közel sem olyan tocsogósak, de még mai szemmel is remekek, kreativitásuk simán túlélte az elmúlt évtizedeket. Felnyársalás biciklivázzal (hello, Alice Cooper), húsevő bogarak, szétmálló test.
A sötétség hercege nem tökéletes: a felvezetés enyhén szólva ráérős, a tudóscsapatot alkotó fiatal (és javarész nevesincs) színészek alakítása gyengébb, mint a reggeli harmat, a karakterrajzuk pedig kábé egyszavas sablonok szintjén mozog. De ezekért Carpenter betonerős és magabiztos rendezése többszörösen kárpótol. Amint komolyan beindul a szarvihar, kíméletlenül és ördögi precizitással vonszolja végig hőseit a Földre szabadult poklon. A nézők nyakáról pedig a vége címszó előtt se veszi le ujjait. A létért való harc örök, a csatát megnyerheted, de milyen áron? Ha már láttad az árnyékvilágot, és tudod a felfoghatatlan igazságot, ami világképedet szétzúzta, soha nem fogsz többé nyugodtan aludni. Horrorfilmes alapszabály, ha tükröt látunk, az rossz ómen. Megbízol-e abban, amit benne látsz?