Könnyű beleesni a könnyes szemű, mindent rózsaszín szemüvegben néző múltidézésbe, a „régen minden jobb volt” tudatállapotba. Megfeledkezve arról, hogy azért régebben is volt sok szemét, amit csak az idő szelektált el az igazi klasszikusoktól. De akkor is, goddammit, valamihez nagyon értettek az amerikai filmesek az 1980-as években, hogy olyan filmek tudtak megszületni és hivatkozási alappá válni, mint a Szörnyecskék (Gremlins). Joe Dante 1984-es remeke ráadásul még azt a státuszt is kivívta magának, hogy karácsonyi klasszikussá váljon, Ami egy ilyen vicsorgóan gonosz humorú, az ünnep békés lelki világát szétcincáló horrorvígjáték esetén már egyenesen csillagegyüttállás kategória.
A Szönyecskék első látásra a legtejszínhabosabb gyerekmozinak néz ki, E.T. ikertestvérének. Pláne, hogy forgatókönyvét az akkor még tejfelesszájú Chris Colombus írta és a Warner Brothers és Steven Spielberg produkciós cége az Amblin készítette el. Aztán meg elég csak ránézni a kis szőrmókra Gizmora, akit a helyi feltaláló Randall Peltzer (Hoyt Axton) visz karácsonyi ajándékba fiának Billynek (Zach Galligan). Hát ki ne akarna egy ilyen két lábon járó aranyosságot a saját ágya mellé? Három aranyszabályt kell betartani: Ne tegyük ki erős fénynek, ne érintse víz és a legfontosabb: Ne etessük éjfél után. Hát persze, hogy mindhárom meg lesz szegve, ezek közül a harmadik jár a legsúlyosabb következményekkel. Gizmo ikertesói, a zöldes vicsorgó fogú gremlinek élükön a punkfrizurás Stripe-al eleinte csak a Peltzer családot veszik célpontba. De egy iskolai úszómedence segítségével, hamarosan elegen lesznek ahhoz, az egész giccses amerikai kisvárosból is Pokolfalvát csináljanak. A tombolást pedig egyedül Billy és barátnője Kate (Phoebe Cates) tudják megállítani. Vagy talán ők se
Lehet látni a hasonlóságokat Spielberg és Joe Dante között, mert mindkettőjüknél visszatérő elem az álmos hétköznapok felforgatása a mesebeli fantasztikummal. Csak míg Spielberg tiszta szívű, könnyes áhítatossággal tekint a gyerekkori álmokat képviselő „Americana”-ra, addig azt Dante gyilkos, éjsötét humorral és szatírával szaggatja ezt szét. Gyerekként csak zsigerileg hat a film, csak felnőttfejjel fog csak feltűnni mennyire okosan küldözgeti a balegyeneseket a kapitalizmusba szép lassan belefulladó amerikai társadalomnak. Elég csak a betörő külföldi technológián anyázó Dick Miller-re gondolni vagy főhősünk Billy feltaláló apjára, aki rögtön azt nézi miként lehet nagyot szakítani Gizmo víz általi klónozásával. De későbbi filmjeivel ellentétben Dante még nem tolja el filmjét teljes szatírába, a rémmesei elem sokkal dominánsabb. Amiben saját elővigyázatlanságunk és az olcsó materializmus iránti mohóságunk kapja meg a kollektív büntetést.
A legjobb 80-as évekbeli zsánerfilmekhez hűen, a Szörnyecskék tempója tökéletesen ki van centizve. Már a felvezetésben sincs egy felesleges pillanat, de amint megtörténik az első átváltozás, Dante kiváló érzékkel megteremti, szinten tartja és szép fokozatosan eszkalálja a feszültséget és a borzalmakat. A turmixgépben feldarált, mikrosütőben felrobbantott és egyéb kreatív és gusztustalan módon elhalálozó rémségek zöldes-tocsogós gore effektjei már tökéletesen jelzik, hogy a rendező honnan jött. Nem a klasszikus Hollywood eleganciája, hanem Roger Corman és a vérgőzös B filmek szelleme járja át. És ha már effektek: A tradicionális bábok, maszkok és egyéb „kézi” megoldások tárházát prezentálja elénk, amik tele vannak élettel, energiával, kirobbanó fantáziával. Fotórealizmus és 3D? Ugyan kérem, ez az, ami előtt megemelem a kalapom!
Humort és rettegést nem könnyű egyensúlyban tartani, viszont a Szörnyecskék ezt a kötéltáncot is légies könnyedséggel hajtja végre. Sose túl habossá vagy túl durvává, még azon is jót derülünk, ahogy a dúsgazdag és gyűlöletes Mrs. Deagle-t (Polly Holliday) Föld körüli pályára állítják a kis gonoszok. Megvan az a klisé, amikor a reménytelenségbe süppedt hőseink végül megtalálják az erőt magukban? Na a film ebből se fél morbid viccet csinálni, amikor Kate bevallja, hogy tulajdonképpen miért utálja a karácsonyt. Erényeit még sokáig sorolhatnám, a remek poénoktól és utalásoktól kezdve (ahogy a háttérben menő tévében átváltunk Az élet szépről, a régi Howard Hawks-féle A dolgoba), John Hora atmoszférikus és kellően hátborzongató kamerabeállításain át, Jerry Goldsmith fülbemászó zenéjéig. De szerintem a Szörnyecskék legnagyobb erénye, hogy az eltelt évtizedek milyen jól konzerválták. Lendülete, egyedisége, vicsorgóan gonosz humora és szerethető hősei ugyanolyan erővel hatnak, mint ’84-ben. Emblematikus mozija egy kornak, amikor a popcornfilm, mint fogalom nem járt kéz a kézben az újrahasznosítással és a bátortalansággal.