Slasher-klasszikusok #7: The Town That Dreaded Sundown

Film

Slasher-klasszikusok #7: The Town That Dreaded Sundown

Hány rendőr kell egy villanykörte becsavarásához? És vajon hány késelés szükséges, hogy egy horrorfilmet slashernek nevezzünk?

Az első egy ősi vicc, a második viszont… egy újabb. Elvégre a mozizáshoz nem volna szabad karómerev tudattal, egyenletekkel vagy mérleggel a kézben közelíteni – mégis megtesszük, mert két dolgot általában minden filmbolond imád: listákat gyártani és kategóriákba zárni. Ez utóbbi azonban olykor kifejezetten mulatságos eredményre vezet. Az 1976-ban bemutatott The Town That Dreaded Sundownt például sokan csak úgy szemérmesen, fű alatt, hogy senki se lássa merik besorolni a korai slasherek közé mindössze azért, mert – tény, ami tény – a filmben mindössze egyetlen gyilkosságot követnek el vágószerszám segítségével (az viszont olyan beteges és kreatív, hogy Frederick Krueger mészáros foglalkozású springwoodi lakos is megnyalatná valakivel mind az öt pengéjét, ha látná). Hovatovább a gyilkos nem átall lőfegyvert használni, amiért általában egyértelmű diszkvalifikálás jár ebből a versenyszámból. 

Csakhát bárhol nézzünk is bele a filmbe, összetéveszthetetlenül igazi slashert látunk, amelyben egy maszkos, lihegő, démoni, csakis az ölés élvezetéért gyilkoló tébolyult háromhetente vadászatra indul napszállta után, a kisvárosi rendőrség pedig előbb buta, majd még butább képpel lohol a nyomában. 

Charles B. Pierce filmje két évvel korábbi a divathullámért felelős Halloweennál, és a legjobb benne, hogy éppen ezért nem volt még előtte sablon, amit követnie illett volna. Haladó slasheristák számára így mindenképp üdítő lehet például a rendőrség impotenciáját aláhúzó humoros betétek jelenléte, amelyeket leginkább a mai dél-koreai akciófilmek kaján zsarugyalázásával lehetne párhuzamba állítani. És ha már Dél-Korea: a megtörtént események feldolgozása, az újra és újra csak centikkel elvétett tettes és a (bocs, spoiler) végeredményben megoldatlan bűnügy okán bízvást egy kalapba terelhető ez a film A halál jelével, vagy nyugtabbra lépve a Fincher-féle Zodiackel (hogy végre mi is megadhassuk magunkat az akut kategorizálási kényszernek).

Minőségében a Sundown azért alacsonyabb kategória ezeknél, de alapvetően nem lehet rá panasz: a texasi vidék émelyítő zöldben burjánzik a képeken, a napnyugták áthatóan nyomasztóak, a vérmennyiség tetszetős, a rendezőnek pedig még egy ízesen hitchkocki fogásra is futja: a mészáros jelenlétét az öldökléseken túl kizárólag cipőjének közelijével jelzi, ami a végén egy erős zárógegért is szavatol. Az is kiderül belőle ugyanakkor, hogy milyen nagy jelentősége van a már formatervezett slasherekben az úgynevezett final girlöknek. A Sundownban is lett volna lehetőség egy ilyen átváltozásra, de itt a kiszemelt áldozatok közül végül senki sem fordul olyan aktívan szembe a támadóval, mint a Jamie Lee Curtis köpönyegéből kilépő, botcsinálta, ám eredményes heroinák. A nem különösebben rokonszenves rendőrökkel azonban negyedannyira sem lehet érzelmileg azonosulni, így az ő főszereplésükkel zajló, westernfilmszerű, egyébként szépen levezényelt hajszától a végén aligha fog bárki is a szívéhez kapni.

A film 2014-ben kapott egy folytatásszerűséget (immáron magabiztosan zsánerben tartva), ami a sok borzalmas, ezredforduló után újramelegített slasherhez képest legalább végignézhetőnek bizonyult. A feledés ellen ennyi persze édeskevés, az eredetit viszont mindenkinek látnia kell, akit érdekel, hogyan is vajúdták egykor világra az egyik legsikeresebb horrorformulát.

Olvasd tovább
Kattints ide a kommentekhez

Leave a Reply

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Még több Film

Vissza