Ezért a máglya jár: The Reckoning

Film

Ezért a máglya jár: The Reckoning

Mintha nem lett volna éppen elég a sok szörnyűség, amit az elmúlt egy év a nyakunkba zúdított, most még az is kiderül, hogy Neil Marshall az új M. Night Shyamalan. A rendező, aki pályája elején a horror új fenegyerekeként, teljes fegyverzetben lép fel, sőt nem is csak úgy fellép: berúgja az ajtót, hogy majd kiszakad a helyéből, azután fokozatos ernyedést produkál, hogy végül egy váratlan zökkenést követően nyakig elmerüljön egy rossz szagú, kornyadt bokrokkal és lótetemekkel teli lápvidéken. Shyamalan esetében ez Az esemény–Utolsó léghajlító–Föld után esztétikai Bermuda-háromszögét jelentette (noha a sor ízléstől függően előre-hátra bővítgethető), és nem kell félteni Marshallt sem, következetes munkával mára ő is teljesen hasonló mélységekbe juttatta magát. Ami voltaképp felfoghatatlan.

Mert noha a lendületes, rokonszenves Démoni harcosok, valamint A barlang (a 2000-es évek egyik legerősebb horrorja) szintjét sohasem tudta újra elérni, A kilencedik légió, hozzájárulásai a Trónok harcához, illetve talán még az alapvetően elhibázott Hellboy-verziója sem készíthetett fel minket arra a katasztrófakarneválra, ami a The Reckoning sajátja. 

Talán Ottlik Géza mondása volt, és zsánerfilmekre is érvényes, hogy a jó regény olyan, mint a villanykörte: becsavarod, és ég. A Reckoning ellenben még csak nem is pislákol. A pestis sújtotta Angliába megérkezve már a nyitójelenet gyanút kelthet, amelyben úgy szakad az eső, hogy szinte látjuk az asszisztenst, aki a kamera mellől a gazdaboltból frissen beszerzett locsolócsővel próbál kétségbeesetten hihető vihart szimulálni, miközben a szereplőktől három lépésre már jól láthatóan szépen süt a nap. Gyanúnk azután hamar igazolást kap, mert pontosan ebben a minőségben haladunk tovább egészen a legvégéig. 

Marshall filmje szerint a még bőven széles körű írástudatlansággal sújtott XVII. században a parasztemberek vidáman írnak és olvasnak, ha pedig nőnek születtek, mint Grace (már ez a név is…), a film főhőse, akkor úgy néznek ki, mintha most léptek volna le a Vanity Fair címlapjáról. Grace gondosan fodrászolt frizurája, csillogó fogazata, sőt sminkje azután is lényegében érintetlen marad, hogy boszorkánykodással vádolják, majd több napon át tartó, brutális kínzásnak vetik alá (dögunalmas, de legalább a romantikus délutáni szappanoperák szűrt fényében megmosott jelenetekben). Nemcsak ebben mutatkoznak meg azonban a karakter röhejes vonásai, hanem például abban is, hogy miután egy rozsdás bökővel átszúrják a talpát, ő vidáman sétálgat a cellában, mintha mi sem történt volna. Persze, egy olyan világban, ahol egy máglyára küldött asszonynak (a máglyák természetét figyelembe véve érthető módon) teljesen leég az arca, miközben a ruhája viszont lángra sem kap, ezen már senki sem csodálkozhat.

Erősek a jelmezek és a (sajnos hazánkban felhúzott) díszletek is: a visegrádi palotajátékokra vékony pénztárcából beöltöztetett szereplők a korabeli, saras-vizes Anglia helyett mintha egy bábszínház Vitéz László előadásának frissen festett papírparavánjai között járkálnának, ahová olykor az Omega-koncertek technikusa hömpölyögteti be a szárazjég-ködöt. De nem baj, mert több jelenetben is annyira borzalmas, tökéletes tempósüketségről árulkodó a vágás, hogy az ilyen részletekre a kíméletlen vizuális szennyezéstől égő szemmel már nem is nagyon lehet figyelni. 

A filmben egyébként, ne legyünk igazságtalanok, van egy remek beállítás is: szekérrel áthajtanak valaki fején, ami kifejezetten szépen loccsan. Két másodperc tiszta öröm a méltatlan szenvedésben, ráadásul mintha Neil Marshall karrierjének precíz metaforáját látnánk.

komment
Vissza