Pro-life: Az árva

Film

Pro-life: Az árva

Efféle grand guignol, groteszkbe hajló, rosszindulatú, mégis sötéten humoros horrorfilmet mostanában már csak nagyon ritkán, vagy talán már nem is készítenek az amerikaiak.

Eredetiség az mondjuk nem sok van benne. Kate (Vera Farmiga) a harmadik gyerekével terhes, de elveszíti. Anyai érzéseinek lelki termőföldet (bocs) keresve – mert annyi van neki, hogy a két korábbi kölöknek túl sok! – férjével (Peter Sarsgaard) örökbe fogadnak egy korához képest érzelmileg rendkívül érett árvát, Esthert (Isabelle Fuhrman). Okos, művelt kislány, akinek kedvenc hobbija a festés. Egyetlen különcsége, hogy a csuklóira és a nyakára kötött lányos szalagokat nem hajlandó sosem levenni. Na és aztán? Mindenkinek megvan a maga hülyesége… én sem megyek soha fürödni, hacsak legalább hárman nem néznek közben.

Idővel persze tobzódni kezdenek a huncutságok arrafelé, amerre Esther jár: osztálytársa lezuhan a mászókáról, az apácának, aki tanúja volt örökbefogadásának, valaki péppé kalapálja a fejét, illetve mostohatestvéreit is egyre több “véletlen” baleset éri… Lehet, hogy az ártatlan külső mögött határtalan sötétség tátong? Létezik, hogy a kedves házaspár valami nagyon-nagyon-nagyon furcsát fogadott örökbe? És előfordulhat, hogy néha áldás az abortusz?

A “hirtelen-lett-egy-gyerekem-de-hibás-és-most-visszavinném” horrorista alműfajnak számos példánya létezik, kezdve a klasszikus Bad Seeddel (1956), általhajtva az Ómenen (1976), és beleütközve Joseph Ruben Good Sonjába (1993), amelyben Frodó és Hómalón gyepálja egymást. Persze ezek csak kiragadott példák, van hasonló zsánermunkából egy rakás. A rohadt kiskölkök ijesztőek, mindig is mondtam. Ám nem tagadhatom, az összes közül az Orphant élveztem a legjobban (na jó, az Ómennel együtt lohol, fej fej mellett.) Hideg konzekvenciájában egyébként leginkább Dennis Dimster 1992-es Mikey-jára hasonlít, amelyben szintén egy pöttöm pszichopata szedi áldozatait.

Az Orphanban megvan az a fekete, kegyetlen lendület, ami kiveszett a mainstream horrorfilmből: néha nagyon is a tabuk szélen sétafikál (át nem lépi őket, annyira azért nem bátor), a vérontást meg jókedvvel műveli. Nem cinikus, száraz és komputeren kiszámított, mint a trágya Fűrész-filmek vagy az utóbbi pár évtizedben ránk zúdított horror-remake-ek halma. Kedvvel fetreng ugyan a műfaji klisékben, de sokat kifordít, sőt túlhúz: a film csavarja az egészet átlódítja grand guignolba, néhány másodpercig szóhoz sem fogsz jutni, “ne neeeeem, ennyire nem eshetnek túlzásba, ezt a faszságot…”, de aztán magadhoz térsz, és rájössz, hogy nagyon is passzol a film vágtató agyamentségéhez.

A rendező, Jaume Collet-Serra 2005-ös Viasztestek című munkája sem volt rossz, az Orphan meg már egyenesen kiváló. A munkássága az Orphan után low budget Liam Neeson-filmeket szült, jelen pillanatban meg valami Disneylandes vidámparki attrakción alapuló gyagyafilmen, illetve a Rock első szuperhősfilmjén dolgozik.

Olvasd tovább
Kattints ide a kommentekhez

Leave a Reply

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Még több Film

Vissza