Mintha nem lett volna éppen elég a sok szörnyűség, amit az elmúlt egy év a nyakunkba zúdított, most még az is kiderül, hogy Neil Marshall az új M. Night Shyamalan. A rendező, aki pályája elején a horror új fenegyerekeként, teljes fegyverzetben lép fel, sőt nem is csak úgy fellép: berúgja az ajtót, hogy majd kiszakad… Folytasd az olvasást
Walter Hill a negyedik filmjéig várt egy igazi 100%-os, old school westernnel. Kérdezhetnénk is, hogy mi tartotta addig vissza, hisz a modern amerikai akciófilm egyik legfontosabb pionírja köztudottan rajong a zsánerért. Sőt, maga Hill maga jelentette ki, hogy lényegében minden filmje egy western és nem nehéz meglátni ebben a kijelentésben az igazságot. A törvény és… Folytasd az olvasást
A chicagói éjszaka, gondolom, valóban veszélyes – de azért a marketingesekkel is vigyázni kell. A 90-es években például azt eszelték ki, hogy a menő (alapvetően angolszász – akkoriban ez még eléggé kellett a világuralomhoz) zenekarokat összekötik a menőnek ígérkező zsánerfilmekkel. Papíron jól mutatott a terv: a zenitjére jutó CD-korszakban páratlan pénzforgalmat generáló zenekarok megtolják a… Folytasd az olvasást
Ha a legemlékezetesebb, egymással éles kontrasztban álló rendőrpárosokat kell felsorolni, a többség készen is áll a várható válaszokkal: Mel Gibson és Danny Glover. Will Smith és Martin Lawrence. Don Johnson és Philipp Michael Thomas. De fogja bárki is azt mondani, hogy Gregory Hines és Billy Crystal? Erősen kétlem. Pedig Peter Hyams 1986-os buddy cop akcióvígjátéka,… Folytasd az olvasást
Amerika a nácizmusba való majdnem-átbucskázása remek alkalmat nyújt arra, hogy megvizsgáljuk az egyik olyan filmet, amely az ottani popkultúrában a jingoizmust, a külvilág véresszájú elutasítását, a fegyverkultuszt és az „egy mindenki ellen” attitűdjét fel- és megerősítette. Nem számít, hogy az Invasion USA egy komolytalan film – a lényeg, hogy akiknek szánták, azok komolyan vették. Chuck… Folytasd az olvasást
James Glickenhaus Exterminator-ja egyfajta óda a régi New Yorkhoz, a Guiliani előtti, striciskurvás, háztömbönként kirabolnak és közben használt kotonba lépsz-New Yorkhoz. Egy óda, amelyben embereket darálnak le, patkányokkal zabáltatnak fel, ágyékon lőnek, satöbbi. Az Exterminator, a nyolcvanas évek elejének ez a grindhouse-klasszikusa (kevés olyan film készült, amelyiken jobban érződik, hogy egyenest grindhouse moziba szánták) a… Folytasd az olvasást
Az elmúlt év egyik kellemetlen jellegzetessége volt, hogy filmekre vártunk. Olyan filmekre, amelyeket talán már két éve elkészültek, de csak vándoroltak forgalmazóról forgalmazóra, onnan digitális platformokra, vagy csúsztak a következő hónapra, évszakra, évre. A Synchronic nálam ráadásul kiemelten várt film volt, hiszen a Justin Benson / Aaron Moorhead alkotópáros eddigi cuccai (Resolution, Spring, The Endless)… Folytasd az olvasást
A film noir műfaja imád dagonyázni az emberi bűnök és mocsokságok posványában, sokszor szembemenve a Hayes-kód erős cenzúrájával, hogy mit szabad és mit nem megjeleníteni a filmvásznon. Viszont még ennek tükrében is kevés amerikai bűnfilm mondhat el magáról olyan zajos utóéletet, mint Robert Wise 1947-es gyöngyszeme, a Born to Kill. Szaftos tematikája és főszereplője, Lawrence… Folytasd az olvasást
Hány rendőr kell egy villanykörte becsavarásához? És vajon hány késelés szükséges, hogy egy horrorfilmet slashernek nevezzünk? Az első egy ősi vicc, a második viszont… egy újabb. Elvégre a mozizáshoz nem volna szabad karómerev tudattal, egyenletekkel vagy mérleggel a kézben közelíteni – mégis megtesszük, mert két dolgot általában minden filmbolond imád: listákat gyártani és kategóriákba zárni…. Folytasd az olvasást
Clay lies still, but blood’s a rover;Breath’s a ware that will not keep.Up, lad; when the journey’s overThere’ll be time enough for sleep. Richard Donner klasszikusa az amerikai akciófilm teljes átváltozásának kiindulópontja. Premierjének idején ezt még nem lehetett sejteni – nem érződött sem jelentősnek, sem forradalminak. Ha a filmtörténelmi kontextust mellőzve vizsgálja az ember, félkézről,… Folytasd az olvasást