Becélzott utánlövés: Jesse James balladája

Film

Becélzott utánlövés: Jesse James balladája

Walter Hill a negyedik filmjéig várt egy igazi 100%-os, old school westernnel. Kérdezhetnénk is, hogy mi tartotta addig vissza, hisz a modern amerikai akciófilm egyik legfontosabb pionírja köztudottan rajong a zsánerért. Sőt, maga Hill maga jelentette ki, hogy lényegében minden filmje egy western és nem nehéz meglátni ebben a kijelentésben az igazságot. A törvény és a társadalom határmezsgyéjén lévő figurák küzdelmét látjuk filmjeiben, amikben egyedül az idő és tér változott meg. Lovak helyett vonatok és kocsik, vadnyugati poros kisváros helyett a modern metropoliszok vasbetonrengetge. De van hős, van gonosz, a konfliktust pedig nem szavak, hanem pisztolyok és öklök rendezik le. Cowboyok helyett zsaruk, banditák helyett gengszterek és lázadók.

A betyárbecsület és az outlaw-lét mítikussága elemi részei a westernnek, az 1980-as Jesse James balladája (The Long Riders) pedig kiváló megtestesítője ennek. Éppen ezért is lógott ki annyira a korából. A múltból merít, múltat idéz, olyan történetet, amit mind ismerünk, de nem bánjuk, ha időről időre újra elmesélik. Minden erőszakossága ellenére végig benne van az a „régi szép idők”-féle romantika. Nem csoda, hogy kijövetelekor csöndes bukás volt: 1980-ra a spagettiwesternek és Sam Peckinpah nemhogy a keresztvizet szedték le a műfajról, hanem annak alapjait is felásták. Külön pikáns, hogy a Jesse James balladáját az a United Artists forgalmazta, aminek az égisze alatt készülő Heaven’s Gate alig fél évvel később kinyírta Új-Hollywoodot. Meg a western relevanciáját is úgy kábé egy teljes évtizedre. „The writing was on the wall”, ahogy mondani szokták. 

Külön érdekesség, hogy ez a film még csak nem is Hill szerelemgyereke, hanem Stacy és James Keach-é. A két színésztestvér már a 70-es évek eleje óta próbálták tető alá hozni saját Jesse James filmjüket, ők írták a forgatókönyvet (Bill Bryden színházrendező segítségével), ők szervezték be Robert és David Carradine-t. Majd mikor az általuk kinézett George Roy Hill (Butch Cassidy és a Sundance kölyök) lefitymálóan elutasította őket, akkor ők választották Hill-t második opciónak. A harcosok urbánus poklából frissen szabadult kaliforniai azonnal kapott is a rég várt lehetőségen, és abszolút benne volt, hogy a James-Younger banda tagjait valódi testvérek játsszák el. Ennek köszönhetjük, hogy nemcsak a Keach és Carradine fivéreket, de még a fiatal Randy és Dennis Quaid-et is láthatjuk.

A polgárháború utáni Amerika zűrzavaros éveinek emblematikus figurája Jesse James, aki bandájával végigrabolja a középnyugati állomok bankjait, miközben a Pinkerton detektívügynökség emberei a nyomukban loholnak. Bankrablás, vonatrablás, tűzpárbajok, szökések, bujkálások és az ezek közötti csöndes pillanatok életük állomásai. A banda tagjai időről időre megpróbálják a lehetőségét egy civilebb életnek, mert tudják, hogy előbb-utóbb vagy elkapják, vagy megölik őket. De ez csak ábránd, álomkép, amit széttép hol a pénz utáni kényszer, vagy a bosszúvágy (amikor a kopók tévedésből megölik Jesse unokatestvérét). Erőszakos világban csak az erőszakhoz érthetsz és az által is végzed be. 

A társadalmon kívüli lét szabadságának idillje és a brutális, vérben fürdő halál kettősége között lebeg a Jesse James balladája, ami fél lábbal a John Ford-i hagyományokat követi (főleg a letisztult, realista képi világban), de nem tagadja meg kortársai, főleg Peckinpah hatását. Két világ között ingázik mint hősei, akik csak akkor élnek igazán, ha bűnt követnek el. De azon kívül elveszett emberként bolyonganak, szívük nem tud megállapodni egy asszony vagy egy család mellett, és mire észbe kapnak már belekerültek egy végzetes vesszőfutásba, ahol csak a golyózápor fogadja őket. 

Hill-nek sok fejtörést okozott, hogy kellően drámai ívet adjon a Keach fivérek forgatókönyvének, mert az konkrétan négy részre osztja föl a cselekményt a klasszikus hármas tagolás helyett. A kvázi csúcspont után nem szoktunk még tovább menni, de mivel a film megpróbálja az egész Jesse James történetet alig száz percbe belesűríteni, így bejön a képbe a Ford fivérek, akik végül végeznek a legendás bandavezérrel. Viszont ez az utolsó negyedóra odacsapott utózöngeként hat, nem mindent letaroló drámai végnek. Emlékszünk mekkora ereje volt annak, amikor Andrew Dominik 2006-os változatában Brad Pitt felmászott megigazítani a képet majd jött a gyilkos golyó? Mert ott több mint kétórás megágyazása volt annak az árulásnak.

Laza szerkezetű, majdnemhogy epizodikus beütésű a Jesse James balladája, ami viszont időről-időre látványos és brutális csúcspontokban robban ki: A viccek könnyedek, de a golyók valósak és bizony kíméletlenül szaggatnak húst és csontot. A ritmikusan vágott, belassított elhalálozások tagadhatatlanul magán hordozzák A vad banda örökségét, legfőképpen a balul elsült Northfield-i bankrabláskor bekövetkező mészárszék alkalmával. Ez a közel tíz perces jelenetsor, ami felé az egész film konzekvens irányban halad, előbb pattanásig vitt feszültség, utána majd tébolyult káosz, amiben viszont Hill végig biztos kézben tartja a gyeplőt. Minden érzelem szavak nélkül a vásznon, lehengerlő és szinte álomszerűen pattogó szekvencia, ami messze kimagaslik a film egészéből.

A testvér-casting nem vált a film hátrányára, sőt olyan természetes kémiát teremt a színészek között, ami után sok más csak kapálózni tud. Különösen a karizmatikus Jesse-t játszó James Keach és az mindig is übercool David Carradine a legemlékezetesebb, de mindenki másból is ugyanolyan erővel árad a nyers, maszkulin őserő, Hill rendezéséről már nem is szólva. Megjelenése, díszletei, zenéje hibátlanul autentikusak. Egy letűnt kor és egyre inkább letűnőben lévő zsáner csiszolatlan gyémántja a Jesse James balladája, ami emlékeztet minket arra, hogy a jó dolgokat csak akkor becsüljük igazán, amikor már nincsenek meg. Például a tökös, kompromisszummentes, szórakoztató westerneket. 

komment
Vissza