Ruszkik a McDonald’sban: Invasion USA

Film

Ruszkik a McDonald’sban: Invasion USA

Amerika a nácizmusba való majdnem-átbucskázása remek alkalmat nyújt arra, hogy megvizsgáljuk az egyik olyan filmet, amely az ottani popkultúrában a jingoizmust, a külvilág véresszájú elutasítását, a fegyverkultuszt és az “egy mindenki ellen” attitűdjét fel- és megerősítette. Nem számít, hogy az Invasion USA egy komolytalan film – a lényeg, hogy akiknek szánták, azok komolyan vették.

Chuck Norris kultusza lassan ötven éve létezik. Időnként felszívódni látszik, pedig csak lazít. Eltűnni sosem fog, köszönhetően Chuck behatárolt színészi képességeinek, illetve az ebből eredő Norrisos vicclegendáriumnak. Chuck saját paródiájává vált, és ezt csak magának köszönheti.

Ennek ellenére, vagy éppen emiatt, nem lehet az embert nem szeretni. Aki egykor Bruce Lee Siu Lung barátja volt, eleve fórral kezd, mindegy, hogy később milyen szar filmeket csinált. Norris csillaga a nyolcvanas évek derekán ragyogott legmagasabban, és talán elmondható, hogy a tárgyalt alkotás a leghíresebb filmje. Maga az alapkoncepció mérföldekre van az eredetiségtől – a nemzet inváziója mint téma, a paranoid ötvenes évek óta jelen van az amerikai filmben, sőt, 56-ban készült is egy azonos című mozi, amelyben a szovjet hadsereg eltörli az USA-t a Föld színéről.

A Reagan-éra hangulata máig itt a számban: kelet-európai pre-teen-ként is átéreztem a világban zajló hisztérikus folyamatok szenzációsan élvezetes, nukleáris apokalipszist sejtető voltát. Reagan, meg az oroszoktól való rettegéséből eredő csillagháborús terv valami olyat adott a nyolcvanas éveknek, amely teljességgel hiányzott már a kilencvenesekből is: a totális megsemmisülés ígérete által táplált globális, kollektív hangyatudatot. Utoljára akkor volt valóban összeforrva az emberiség.

Nagy idők.

Golan és Globus, a videós kor e két entrepenur zsenije úgy lovagolta meg a rettegős ambientben lakozó lehetőséget, ahogyan csak két, az ízlést furkósbottal kergető mogul tudja. Természetesen tisztában voltak vele, hogy a félelmetes kommunista hordákat csak az egyszemélyes karate-kommandó, Chuck apánk tudja visszaverni (Arnoldra nem volt pénzük).

A film egy szenzációs jelenettel indít, s bár az Invasion USA messze nem annyira rossz film, mint ahogyan azt cinikus ítészei manapság állítják, ezt a kezdést nem sikerül egyetlen későbbi jelenetével sem überelnie. Egy hajórakomány kubai menekült sodródik Florida partjai felé, amikor bárkájuk motorja felmondja a szolgálatot. Már éppen készülnének visszaúszni Castro papához, mikor észreveszi őket az amerikai partiőrség egyik naszádja. A disszidensek üdvrivalgással köszöntik a katonákat, ami óriási hibának bizonyul: néhány másodperccel később az amerikaiak egytől egyik legéppisztolyozzák őket. Trump menekültügyi attitűdjének vagyunk vajon tanúi a nyolcvanas évek közepén?

De nem: az egyenruha csak álca, a tengerészek valójában az orosz invázió első hulláma. A kubaiakban már a kapitány megpillantásakor gyanú kellett volna ébredjen: Richard Lynch játssza, aki már a hetvenes években úgy nézett ki, mint Rutger Hauer alkoholista nagyanyja, amely külső örökre pszichopaták eljátszására predesztinálta.

Az inváziós haderő a teljes film folyamán nem haladja meg a száz embert, bármilyen kameratrükkökkel is szeretnének minket a filmesek az ellenkezőjéről meggyőzni. Stratégiájuk sem egészen világos: káoszteremtésen kívül mást nem nagyon csinálnak, semmilyen komolyabb katonai vagy kormánycélpontot nem támadnak meg, viszont sikerrel páncélöklöznek le külvárosi házakat, géppisztolyoznak végig bevásárlóközpontokat (követendő példa!), próbálnak meg iskolabuszt felrobbantani és nem utolsó sorban Csáknorriszt eltenni láb alól. Természetesen a terrorizmusnak a káosz puszta megteremtése is célja lehet, de az egyesített kommunista haderőktől azért többet várna az ember.

Az amerikai katonaság szinte a fináléig nincs jelen a filmben, Norris szó szerint egyedül végez az inváziós csapatokkal. Embertelen logikai hibák sorjáznak: bár egy közelebbről meg nem nevezett kormányhivatal kéri fel Norris-t a közbeavatkozásra, később letartóztatják, mint bajkeverőt, ő pedig nem próbálja menteni a szituációt, mintha maga is megfeledkezett volna arról, hogy neki az oroszok (pontosabban a kommunisták, mert az inváziós hadseregben minden ruszkibarát náció előfordul) irtását parancsba adták. Rosztov, a támadók parancsnoka, akit Lynch alakít, percenként követi el a legagyalágyultabb vezetési baklövéseket, csak azért, mert Norris iránt bosszúvágy fűti. Természetesen logikát számon kérni egy nyolcvanas évekbeli, viszonylag low budget akciófilmen felesleges erőfeszítés, ettől függetlenül azért a minimumot az ember legalább a saját józan eszének megóvása érdekében megkövetelheti.

Norris mindig is egy színészi vákuum volt, ám itt azért megerőlteti magát, és legalább néhány, mimika-szerű rángást képes a pofalemezére varázsolni. Lynch, mint általában, sztoikus és intenzív egyszerre, kiszámíthatatlan, ráng, mint a békacomb. Egyszóval az alakításokkal nincs különösebb probléma, a rendkívül idegesítő riportercsajtól eltekintve, akinek huszadik sipítozó kirohanása után azt kívántam, bár nézne már bele valamelyik aknavető rosszabbik végébe.

Az akciójelenetek faszán hangosak, és pont mint a filmből, belőlük is hiányzik minden dinamika. Joseph Zito, a rendező nem egy tehetségtelen exploitationista (ő készítette többek között a Péntek 13-sorozat egyik legjobb epizódját, a negyediket, és a The Prowler című slashert), de ezen a téren belesimul a b-filmes tömegbe. Tűzerő viszont van a filmben rendesen, macsó módra lóbálják-lógatják a páncélöklök, automata géppisztolyok és gránátok százait. Bármelyik akciófilm, amely sikerrel közvetíti a közönség felé a rombolás gyönyörűségének imádatát, szimpátiánkra érdemes. No meg persze az sem elhanyagolandó körülmény, hogy a film egyetlen jelenet erejéig egymásnak ereszti a nyolcvanas évek két alap-pszichopatáját, Lynchet és Billy Dragót. Bár utóbbinak Lynch pár mondatnyi dialóg után ellövi a tökét (barátnőjének pedig az orrán keresztül az agyába brutalizálja a kokain-szipkát), mégis, e néhány másodperc erejéig tanúi lehetünk a két színészóriás tehetségbeli párbajának.

Jobb mint DeNiro-Pacino a Heat-ben, esküszöm.

komment
Vissza