A munkásosztály szuperzsarujai: Rémült rohanás

Ha a legemlékezetesebb, egymással éles kontrasztban álló rendőrpárosokat kell felsorolni, a többség készen is áll a várható válaszokkal: Mel Gibson és Danny Glover. Will Smith és Martin Lawrence. Don Johnson és Philipp Michael Thomas. De fogja bárki is azt mondani, hogy Gregory Hines és Billy Crystal? Erősen kétlem. Pedig Peter Hyams 1986-os buddy cop akcióvígjátéka, a Rémült rohanás (Running Scared) még tisztes anyagi siker is volt kijövetelekor. A felállás pedig látszólag szinte ugyanaz: Fekete zsaru, fehér zsaru, egymás és a bűnözők szívtatása, percenként repülő beszólások és golyók. Kilenc hónap múlva viszont mégis jött Shane Black és Richard Donner korszak plusz zsánermeghatározó remeke a Halálos fegyver, ami nemes egyszerűséggel lemosta őket a színről. Hyams filmjét úgyszintén.

Pedig abszolút nem rossz, még mai szemmel sem a Rémült rohanás. Szórakoztató, kompetens, elnézegeti az ember. De mégiscsak olyan okés. Egynek elmegy. Semmi kiemelkedő. Abszolút tükörképe Hyams egész rendezői karrierének. A kompetens, a munkát becsülettel elvégző munkásember, a technician, aki minden zsánerben ott hagyta a keze nyomát, de igazán kiemelkedőt nem alkotott. A buddy cop zsánerben nem is egyszer, ha hozzácsapjuk az 1974-es Busting-ot. Összehasonlításképp a Halálos fegyver-ben minden markáns, karakteres, kirobbanó, látványos. Gibson és Glover párosa, Donner rendezése, a képi világ, ahogyan Clapton gitárja és David Sanborn szaxofonja a fülünkbe hasít. Erőszakos, szexi, dögös, pont úgy, ahogy Los Angeles-t elképzeli az ember.

Ezzel szemben itt van Ray Hughes (Hines) és Danny Costanzo (Crystal) párosa. Ők másfajta zsaruk. Ők nem a keleti vagy nyugati part elitkopói. Chicago-ban dolgoznak. Chicago a munkásosztály városa, a prolik, a napi egydollárért gürizők városa. Ahol még a legjobbak is a gesztenyét kaparják, hogy talán, ha megérik a nyugdíjat, lesz egy kis vackuk, ahol meghúzhatják magukat. Chicago nyers, durva hely, ahol olyan leleményesnek kell lenned mint az utcai csibészeknek. Ray és Danny ezt tudják is. Sokszor inkább az eszükkel vágnak, mintsem a hatlövetűvel durrogtatnak. De utóbbira talán most szükségük is lesz, mert régi nemezisük Julio Gonzales (Jimmy Smits) a város drogbárója címre pályázik. Nem is akármivel: kolumbiai kokainnal és importált gépfegyverekkel.

Ray és Danny érzik, hogy ez már lassan sok nekik. Másfél évtizedig küzdeni a bűn ellen, minden nap agyonlőhetnek, számolod vissza a napokat és reménykedsz, hogy a nyugdíjalapból kivehetsz valamit. Miközben maga a város leszarja, hogy élsz-e vagy halsz. Mindketten ki akarnak szállni. Leköltözni Floridába a tengerpartra, helyi kocsmát nyitni. Nézni a tengerpartot, inni a sört, vadászni a bikinis csajokat. Tökéletes terv, de mikor Julio a pénze segítségével meglép az előzetes letartóztatásból, a két zsaru tudja, hogy ezt egy gazembert még el kell kapni. Ennyivel még tartoznak. Még akkor is, ha most tényleg otthagyhatják az összes fogukat. A vadászat megkezdődik.

Egy ilyen filmnél alapszabály, hogy a főszereplő párosnak működnie kell. Őket nézzük másfél-két órán keresztül, ha nem szimpatikusak, ha nincs meg a kellő kémia közöttük, akkor az egész mehet a levesbe. Hála a Jóistenek, hogy Hines és Crystal párosa kiváló, gyakorlatilag ők töltik meg élettel a filmet. Két jelenet után elhisszük róluk, hogy évek óta járnak egymás agyára, mégis fedezik egymás hátsóját, ha kenyértörésre kerül a sor. Minden helyzetre van egy beszólásuk, a munka után pedig beülnek a helyi kocsmába inni egy kis sört és élvezni az életet („Jó lenne, ha egyszer, egy időben csajoznánk be”). Egyszerű gondolkodású, de belevaló, tökös faszagyerekek, akik kérdeznek és ütnek. Hogy milyen évtized volt a 80-as, tökéletesen jelzi, hogy nemcsak az egykori profi táncos Hines, de még Billy Crystal is iszonyat cool, már csak kinézetben is. Hát még azoktól a dumáktól, amiket a szövegkönyv a szájába tesz.

Hyams mindig is olyan rendező volt, aki leginkább azzal törődött, hogy az alapanyag, amit megkapott szépen és filmszerűen nézzen ki a vásznon (ráadásul a Kubrick-féle Űrodüsszeia folytatása, a 2010: A kapcsolat éve óta saját maga fényképezte az összes filmjét). Hogy történetileg működőképes legyen és ennyi. Egy fikarnyival se több energia, mint ami szükséges. Éppen ezért van az, hogy a Rémült rohanás is nézhető, de teljesen középszerű. Nincs igazán egyénisége, stílusa, kiradírozza magát az ember fejéből pár hét után. Itt még az is hozzájön, hogy egy ’86-os filmhez vagy a kortársakhoz képest Hyams úgy plánoz és vág, mintha egy évtizeddel korábban lennénk. Talán Chicago miatt. Chicago realista, letisztult filmstílust követel meg. És amit ebben a filmben látunk, az pontosan az a hófödte, sáros, szutykos, szmogos acélrengeteg, amit édesapám elbeszélései által elképzeltem. Szépség nincs benne. Kemény város, kemény alakokkal. 

Meg is van teremtve az erős kontraszt Floridával, értjük hogy Ray és Danny miért vágyódik el. De nem lehet. Köti őket a meló. A pandúrbecsület. Ray szerint olyanok, mint a kukások, akik ha csak egy napot is kihagynak, akkor elönti a szemét a várost. Amit ki kell vinni. A Rémült rohanás sztorija abszolút kiszámítható mederben megy halad előre. Minden fordulat előrelátható és sablonos. Karakterei szerethetőek, de teljesen felszínes archetípusok. Sőt a film a vége felé majdnem szét is esik, így a forgatókönyvírók gyorsan be is dobják Danny exfeleségét (szegény Darlanne Fluegel, a 80-as, 90-es évek klisés női szerepeinek örökös alakítója) egy elrablós szituba, hogy végre megadják a kellő érzelmi motivációt az akcióknak.

Azoknak az akcióknak, amik egyébként nagyon fapadosak és hevenyészettek, főleg a kortársakhoz képest. Hyams védelmére szóljon, hogy ez sose volt az erőssége, konkrétan a Jean Claude Van Damme-mal közös filmjeinél tudott magasabb mércét megütni, ha a tűzpárbajok és bunyók intenzitását nézzük. De azért egy tisztességes autósüldözést még így is sikerült összehozni, ami még egész kreatívan kihasználja a híres chicago-i városi vonathálózatot. Nem is tudom, hogy van-e más akciófilm, ami ilyen szépen kihasználta volna ezt a különleges helyet (talán a Chuck Norris-féle A csend kódja).

Bár mondhatnám, hogy a Rémült rohanás egy korszak méltatlanul alábecsült gyöngyszeme, amit minden akciórajongónak érdemes előkapni. De vannak filmek, amik köré nem emel glóriát az idő, sokkal inkább kihangsúlyozza, mikor készült. Egydélutáni, egyszernézős szórakozás. Néhány jobb pillanattal és két remek színésszel, akik talán még jobbak is, mint amit a film megérdemel. A befejezés, amiben a két sokat látott jóbarát mégis a jelvény mellett dönt, hamisan cseng. Ezek a fiúk megérdemlik a tengert, a napfényt és a koktélokat.