Az elmúlt év egyik kellemetlen jellegzetessége volt, hogy filmekre vártunk. Olyan filmekre, amelyeket talán már két éve elkészültek, de csak vándoroltak forgalmazóról forgalmazóra, onnan digitális platformokra, vagy csúsztak a következő hónapra, évszakra, évre. A Synchronic nálam ráadásul kiemelten várt film volt, hiszen a Justin Benson / Aaron Moorhead alkotópáros eddigi cuccai (Resolution, Spring, The Endless) mind közel állnak hozzám, elvégre egyfajta szerény, emberi közelségű kozmikus horrorra hoztak jó példát, egészséges, nem tolakodó humorral, kellő mennyiségű weirddel, meg persze mindegyik filmjük az időről szól, a legnagyobb rejtélyről, a legfélelmetesebb, végső rémületről.
Vártam, de sokáig azt sem lehetett kideríteni, mikor és hogyan kerül végre az emberek elé, de legalább ezzel nyithatjuk az újévet, a digitális megjelenést hamarosan követi a lemezes is. Ennek a filmnek a megjelenése halk, nem sok vizet zavar, talán észre sem veszi a nagyközönség. Most pedig úgy vagyok ezzel, hogy talán nem is baj. A Synchronic nem sikerült túl jól, sem az életmű tükrében, sem egyébként.
Nem tudom, kell-e egy ilyen vallomás ide, de úgy esett, hogy a film alapkoncepcióját (egy drog, amely használóját átolvasztja más idősíkokba ugyanazon a helyen), én már használtam egy novellában, és nem igazán tudom, mennyire illik ilyenkor ezt tényezőként használni egy kritikában – kicsit úgy érzem magam, mint Christopher Priest, amikor Nolan filmjeiről ír frusztrált esszéket. Nálam viszont nincs frusztráció, szerettem ezt a témát körbejárni, akármilyen nonszensz is legyen, és örültem, hogy egy ilyen drog vizuális megoldásait ebben a filmben milyen szépen eltalálták.
A főhős egy mentős, Steve (Anthony Mackie), aki társával, Dennis-szel (Jamie Dornan) járja a várost, különös balesetekkel szembesülnek – karddal átszúrt áldozat, látszólag semmiből jött égési sérülés, kígyómarás egy hotel második szintjén. Az esetekben közös, hogy a használók egy Synchronic nevű drogot fogyasztottak, hamarosan pedig kiderül az is, hogy mire jó a drog – használói néhány percre átcsúsznak egy véletlenszerűen választott időbe, ami lehet néhány száz évvel ezelőtt, de a jégkorszak is, viszont mindig ugyanazon a helyen.
A személyes tét akkor jön be, amikor Steve-ről kiderül, hogy haldoklik, és Dennis lánya eltűnik – valamelyik idősíkban ragadt. Steve tehát bemegy a cigiboltba, és megveszi a maradék Synchronicot, hogy utánamenjen, ha már életének kockáztatása nem egy nagy kaland.
Itt esik szét a film. Darabokra, szilánkokra, totális káosz. Kezdődik az egész egy semmiből felbukkanó és ugyanolyan gyorsan el is tűnő gyógyszerésszel, a Synchronic létrehozójával, akinek expozíciós szerepét mintha már forgatás közben gyűrték volna a szerencsétlen filmbe. Majd Steve elkezdi bekapni a tabikat, és utazgat, kísérletezik, próbálja kideríteni mitől függ, melyik időbe kerül, mit tud elhozni magával, hogyan jut ki onnan… és az egész rohadtul nem érdekes és teljesen hasraütésszerű. Lényegében nagyon nehezen tudtam felfüggeszteni a hitetlenkedést.
Ha még csak ennyi lenne a gond… valójában a karakterek közötti kapcsolatok, motivációk, és úgy általában a személyes tétek sem igazán működnek, hangsúlyok és arányok tolódnak el ide nem illő drámákba, amelyek nem informálják magát a központi konfliktust, viszont azt sem mondanám, hogy különösképpen mélyítik vagy szimpatikussá teszik a karaktereket.
Mindenem egy jó, kis költségvetésű weird / sci-fi trip, de az alkotók mindhárom korábbi filmje sokkal összeszedettebb, elvontabb és érdekesebb volt, itt egyedül az atmoszférateremtés és a film első harmadában érezhető, nyomasztó feszültség érződik erősnek, illetve mégiscsak kíváncsian nézzük a trip-próbálkozásokat, sikerül-e megmenteni a lányt, stb. Végül is ennyi az egész, aztán gyorsan véget is ér, és soha nem akar igazán jól működni.
Egyébként még csak be sem teljesíti igazán a központi ötlet igazi ígéreteit, és (hát eljött a kritikus pont, hogy Nolant hozzam pozitív példának, de) még egy Tenet-re való szövevényesség sincs benne. Milyen komolyabb implikációi vannak fiatal időutazó drogosoknak, akik bele is tudnak kavarni az idő folyásába? Miért és hogyan működik a drog, vannak-e komolyabb következményei, lehet-e a dózis változtatásával másfajta hatást elérni? Az egész nagyon átgondolatlannak tűnik, és pont egy ilyen indie filmben lett volna rá lehetőség, hogy akár két betépett arc egymással beszélgetve fejtegesse a lehetőségeket (mutatni sem kell), de még erre sem igazán tesz erőfeszítést.
Csalódtam, de talán az elvárásaim voltak túl nagyok – mindenesetre egy szóval sem mondanám, hogy csapnivalóan rossz film, mert amúgy nem, vannak jó pillanatai, egy kis New Orleans-fűszerezésű egyedisége, hangulatosra hangszerelt jelenetei, sőt egészen kellemes humora is, éppen csak mindenből egy picivel kevesebb, hogy jó szívvel azt mondjam róla, hogy ez már elég. Benson és Moorhead most nem érték el az elvárt szintet, és eléggé sajnálom.
A Synchronic végül is elmegy egy évkezdő filmnek, talán még az életműbe is egy jó belépési pont lehet – de valljuk be, van jobb is.