Clay lies still, but blood’s a rover;
Breath’s a ware that will not keep.
Up, lad; when the journey’s over
There’ll be time enough for sleep.
Richard Donner klasszikusa az amerikai akciófilm teljes átváltozásának kiindulópontja. Premierjének idején ezt még nem lehetett sejteni – nem érződött sem jelentősnek, sem forradalminak. Ha a filmtörténelmi kontextust mellőzve vizsgálja az ember, félkézről, felszínesen, egy, a középszerűségből éppen hogy csak valamennyire kiemelkedő Buddy-Cop filmet lát, amely műfajnak kizárólag azért volt létjogosultsága akkoriban, mert Walter Hill pár évvel korábban hatalmasat kaszált a 48 órával (1982).
Csakhogy: Donner bűvésztrükköt hajt végre, amivel feltartóztathatatlan paradigmaváltás veszi kezdetét. Tereli a figyelmünket, hogy még véletlenségből se vegyük észre, mit csinál másik kezével. Kakukktojást helyez a blockbuster fészekbe, valami újat rejt a régi elvárások, régi motívumok közé, egy betolakodót, amely idővel mindent átformál.
A Halálos fegyver (1987) a szupermacsó hősök a világot a nyolcvanas években a harmadik világháború szakadékának széléről visszarántó bodybuilder karját csiklandozza meg, a hónaljnál, ahol védtelenek. Lazaságot, halandóságot hoz az istenek pantheonjába: esendőséget, ami egy AMERIKAI akcióhősnél addig elképzelhetetlen volt. Az erőszak itt is hangos és fájdalmas és a lövedékek okozta kimeneti sebek egy Romero film effektjeit idézik – mégis az egészet humorral és a figurák magánéletének szappanoperás fordulataival puhítja. Gibson szuicid figurája – a címadó “halálos fegyver”, a vietnámi veterán szuperkatona – a hullagyáros Schwarzenegger és Stallone-idoloknak nem paródiája, hanem az őket a műfaj következő fejezetével összekötő fonal, amely a már fokozhatatlantól vezet az emberihez.
Szerencsére Shane Black forgatókönyvíró és Donner nem szociodrámát akartak csinálni, a figura esendőségéből és hátteréből kommersz előnyt kovácsolnak: Riggs halálvágya esztelen vakmerőségben manifesztálódik, amely természetesen rengeteg emlékezetes jelenet forrása. Harci tapasztalatával összemixelve olyan professzionális gyilkolizmus a végeredménye (fejlövés 1000 méterről – látszik, hogy Black nagy rajongója Stephen Hunter mesterlövész-regényeinek), amilyenre az ellenfél még csak nem is számít. Megint csak: ennél mélyebbre itt senki nem ás, a vietnámi háborúval való konfrontáció, a poszt-traumatikus harci stressz feldolgozhatatlanságának kitárgyalása még csak meg sem fordul senki fejében, itt a való világ horrorja csak kulissza, amire coolsággal festenek, nem a történelem kezével. Ez a másik olyasmi, ami műfajtársaitól megkülönbözteti a filmet: Black bevallva-bevallatlanul posztmodern alkotó, és munkái már nem tapasztalatra, hanem popkultúrára építenek. Nála nincs explicit szociális kommentár amely mondjuk történelmi textusra reagál – látvány és akció csak önmagáért van és önmagáért létezik. Egy bizonyos pontig. Lásd:
Bármekkora krimirajongó is Black, a bűnügyi szál kibontása ebben (és általában a többi filmjében is), mellékes. A Halálos fegyver lényege Riggsnek és partnerének, Murtaugh őrmesternek (Danny Glover) a parléja, egymásra való alakításbeli rálicitálása, ráreagálása – Riggs figurája nemcsak az amerikai akciófilmbe hoz forradalmit, hanem újdonsült partnerének életébe is, aki ötven évesen már a nyugdíjat fontolgatja, lájtosan nyomogatja életének fékjét, ott van már a kis vitorláshajó a kocsibehajtón, ájm tú old for disz sit. Riggs szenvedélye, pszichózisa – és valójában életkedve! – felrázza Murtaugh-t: a férfi rájön, hogy mekkora baromság Fitzgerald híres “there are no second acts in american life”-mondása. Riggs felébreszti Murtaught-t, aki már a társadalmi elvárások által reákényszerített alvásra adta volna a fejét. Persze kapcsolatuk szimbiózis, kölcsönös építés: Murtaugh befogadja családjába Riggset – ezt a folytatások bontják ki igazán -, amivel megszünteti magányát, oszlatja pszichózisát. Mindkét férfi akarva-akaratlanul segít a másiknak a túlélésben. Igaz barátság. Rambo szegény ilyesmiről nem is álmodhatott.