Darált hús és a city: The Exterminator

Film

Darált hús és a city: The Exterminator

James Glickenhaus Exterminator-ja egyfajta óda a régi New Yorkhoz, a Guiliani előtti, striciskurvás, háztömbönként kirabolnak és közben használt kotonba lépsz-New Yorkhoz. Egy óda, amelyben embereket darálnak le, patkányokkal zabáltatnak fel, ágyékon lőnek, satöbbi.

Az Exterminator, a nyolcvanas évek elejének ez a grindhouse-klasszikusa (kevés olyan film készült, amelyiken jobban érződik, hogy egyenest grindhouse moziba szánták) a Bosszúvágy gettós utánérzése: minden sokkal dzsuvásabb, leppattantabb és mérhetetlenül agresszívebb. Főhőse John Eastland (a sajnos kevéske filmes jelenléttel rendelkező Robert Ginty) vietnámi veterán, akinek egykori bajtársát, a token-néger Michaelt (Steve James később az Amerikai nindzsával szűrte össze a levet) egy bandányi punk megnyomorítja: belevágnak egy kerti szerszámot a hátába és szemléletes közeliben kifordítják a gerincének kis darabját, ropog rendesen.

John az élete megmentését köszönheti Mike-nak, úgyhogy a barátjával történtek az amúgy is labilis ex-katonát meglehetősen felidegelik. A város mindenhová beszivárgó erőszakos jelenléte fojtogatja pszichéjét, és a Mike ellen elkövetett merénylet átlöki a mentális záróvonalon. Egy hegesztőpisztoly meg hasonló, kézre eső szerszámok bevetésével kicsinálja a bandát, a punkok közül párat patkányoknak hagy vacsorául.

Michael családja képtelen fizetni a kórházi számlákat, ezért Eastland elhatározza, hogy a maffiától zsarol ki pénzt bajtársa számláinak rendezése végett. Elrabolja a helyi keresztapát, és amikor az vonakodik együttműködni, feldolgozza darálthúsnak.

A rendőrséget látókörébe is belekerül – afelett, hogy a punkokat kivégezte, még valahogy szemet hunytak (akkoriban, a 42. utca univerzumában az ilyesmi se nem osztott, se nem szorzott), de hogy egy befolyásos donból csak így ukmukfukk zaftig, ámbár némileg mócsingos pulled porkot csináljon, az azért mégsem járja. Az ügy felderítésével Dalton detektívet (az eurohorror filmekben ezidőtájt sűrűn felbukkanó Christopher George) bízzák meg, aki magasról szarik az egészre, igazság szerint örül, hogy végre valaki úgy igazából nekiállt feltakarítani az utca mocskát.

Eastland következő célpontja egy pedofil bordély, ahol kisfiúk a fő fogás. A hely létezéséről „hősünk” egy összeégetett mellű kurvától értesül, aki korábban szintén megjárta ezt a pokollyukat: az egyik kliensnek, a kisfiúk után, egy – akármelyik! – nő megkínzására lett gusztusa, és a kupleráj főstricije épp ezt a lányt szerezte be neki. Eastlandet újra elkapja a gépszíj, hazamegy és már reszeli is a golyói fejét… pillanat, ezt átfogalmazom… szóval a házilag legyártott dumdumjaival felfegyverkezve meglátogatja a vendéglátóhelyet. Eredmény egy szénné égett tulajdonos és egy pöcsön lőtt törzsvendég.

Utóbbiról kiderül, hogy szenátor volt életében, és ettől fogva Dalton detektív sem nézheti tovább karba tett kézzel az Exterminátor (=Csótányirtó) ámokfutását, főleg hogy a CIA is bekapcsolódik a nyomozásba (szerintem a forgatókönyvírók utóbbi mozzanatnak kicsit utánajárhattak volna, ilyesmiben az FBI az illetékes…)

Az Exterminator egy egész egyszerűen zseniális exploitation film, annyira gusztustalan, sötét és beteg, amennyire csak egy kora-nyolcvanas keltezésű grindhouse film lehet. A Bosszúvágy-filmek bakancsának lenyomata ugyebár egyértelmű rajta, de Walter Hill Warriors-a is bekukkant előzményként, meg persze a teljes hetvenes évekbeli, csodálatos, amerikai óccsófilmes tobzódás, a pár ezer dollárokból összegründolt zsánerfilmek kreatív robbanása.

Erőszaktól bűzlik az Exterminator, kb. ötpercenként lehetünk tanúi valamilyen extrém brutális kivégzésnek (a legendás első jelenet, a vietnam-flashback tartalmazza a filmtörténet talán leglenyűgözőbb lefejezését – nem meglepő módon a halhatatlan Stan Winston volt a film maszkmestere!) A film összes figurája sérült, fizikálisan vagy mentálisan – egy ennyire beteg világban lehetetlen, hogy bárki érintetlen maradhasson.

James Glickenhaus, a rendező érdekes karriert mondhat magáénak, ez a második filmje, harminc évesen készítette. Az Exterminator sikerének hatására a nyolcvanas években lehetősége nyílt nagyobb költségvetésű produkciókon dolgozni (neki köszönhetjük a hidegháborús videóklasszikus Soldier-t (1982) vagy Jackie Chan egyik lagymatag amerikai próbálkozását, a The Protector-t (1985)). A kilencvenes években felhagyott a rendezéssel és producerkedni kezdett (többek között Frank Henenlotter filmjein), illetve a kőgazdag apuci segítségével sikeres brókerré könyökölte magát a Wall Streeten.

Glickenhaus rendezése nyögvenyelős, suta, sőt, a dilettantizmus szélén egyensúlyozik – kb. egy fokkal jobb csak annál az amatőrködésnél, amit pl. Wes Craven művelt a(z egyébként általam imádott) Last House On The Leftben. Hogy mégis mindkét film klasszikussá lett, az alkotóik elkötelezettségének köszönhető: lehet, hogy egyiküknek sem volt még csak halvány lila fingja sem arról, hogy hová kell tenni egy kamerát, de filmes elképzeléseik tűzön-vízen való általzavarása, a vízió létrehozásának céltudatos akarása egy határozott, komor, kompromisszumoktól mentes – ugyanakkor persze a kommersz sikert nyálcsorgatva áhító –  low budget, már-már apokaliptikus látomást szült, amelynek tézise, hogy a manifest destiny a leggányabb illúzió, és egy, alapvetően az erőszakra alapuló társadalomban elkerülhetetlen, hogy minden csak rosszabb lesz.

komment
Vissza