A chicagói éjszaka, gondolom, valóban veszélyes – de azért a marketingesekkel is vigyázni kell. A 90-es években például azt eszelték ki, hogy a menő (alapvetően angolszász – akkoriban ez még eléggé kellett a világuralomhoz) zenekarokat összekötik a menőnek ígérkező zsánerfilmekkel. Papíron jól mutatott a terv: a zenitjére jutó CD-korszakban páratlan pénzforgalmat generáló zenekarok megtolják a mozijegyeladást, a filmsztárok alaposan megsegítik a zenészeket, és még a közönség is nyertesnek vélheti magát, hiszen mindenből a leglaktatóbbat kapja: a nagy burgert nagy kólával, nagy krumplival. Amikor a filmek és az exkluzív dalokkal teli kísérőlemezek nagyjából azonos nívón mozogtak, működött is az árukapcsolás: a Trainspotting és a hozzá tartozó, fehér-narancssárga borítós CD-re pakolt britpop például tényleg kart karba öltve kapaszkodott fel a csúcsra az akkor még (ma elképzelni is nehéz) egy igazán cool ország imázsát mutató Britanniában, és abszolút elfogadható minden érv, amely amellett szól, hogy A holló sokkal kisebb nyomot hagyott volna a korszak tinédzsereinek tudatában a fekete zsinegekkel hozzáhurkolt alter-rock zenekarok nélkül, miközben persze a film dizájnergótikus látványvilága is erősebben hatott az érzékekre, mint tette volna egy-két kósza videoklip a tévében este tíz után.
Ha viszont elbillent valamerre a mérleg, akkor elég nagyot lehetett borulni. Nincs az a szájhagyomány, amely megnézésre érdemesként tartaná a köztudatban Cameron Crowe Facérok című seattle-i vadrománcát, amikor a szinte teljes grunge-elitet felsorakoztató filmlemez tízszer többet kínál, a másik oldalról pedig érdemes volna egyszer megkérdezni Nast vagy LL Cool J-t, ugyan mennyiben növelte anno a (hiphopban kulcsjelentőségű) tekintélyüket, hogy egy olyan sutasághoz adták a nevüket, mint a Street Fighter.
Az 1993-as Judgment Night, avagy Az ítélet éjszakája is ebbe a sorba illik, az egymást elhomályosító elemek krónikájába. A soundtrack, amelyen elsőrangú rockzenekarok (Helmet, Sonic Youth, Slayer, Faith No More) kapaszkodtak össze úgyszintén a spiccen egyensúlyozó rapperekkel (Ice T-vel, a Cypress Hillel vagy a De La Soullal), minden túlzás nélkül forradalminak számított, és a megjelenése percétől kezdve rendkívüli eseményként kezelték világszerte. A néhány héttel később mozikba kerülő filmnek így egy instant klasszikus mellé lépve kellett volna egyenrangú partnerként helytállni, de ami korábban a Terminátor 2-nek például még bőven sikerült (a GN’R You Could Be Mine-ja után), itt enyhén szólva nem jött össze. Talán nem én vagyok az egyetlen hát, aki meghajtva fejét a kor szavának, a hazánkban is igen népszerű filmzenét rögvest a magáévá tette, míg a nem különösebben lelkesen fogadott filmmel inkább nem fárasztotta magát. Stephen Hopkins rendezését 28 évvel a bemutatója után végre-valahára mégis megtekintve ez talán hiba volt – ha nem is különösebben méretes malőr.
Szóval, a chicagói éjszaka. Itt keveredik el kisbuszával négy jóbarát egy különösen lepattant környéken, ahol szemtanúi lesznek nem is egy, hanem egyenesen két, arrafelé jellegzetesnek tűnő problémamegoldási stratégiának (pénzlopás, majd fejbelövés). Éjszakájuk így afféle gyilkos túrává alakul, és csak lidérces órák után szabadulhatnak, ha egyáltalán. Hopkins filmje semmiképp sem az eredetiségével tüntet: ha az imént megidézett előzményektől nagyvonalúan eltekintünk, Az ítélet éjszakája akkor is leginkább az egy évvel korábbi, Walter Hill/Ice-t/Ice Cube-féle Trespass fehérebb kistestvérének tűnik. A közegábrázolás a maga idejében valószínűleg nyers és utcaszagú akart lenni, de, mondjuk, a Boyz N the Hood (vagy a korszak egyéb, többnyire fekete környékeken bonyolódó, hasonszőrű filmjeinek) újrealizmusa helyett egy kicsit művi, de elég hangulatosra stilizált nagyvárosi rémálomlabirintust találhatunk benne. Annyi szemetet fúj a szél, hogy az talán még a Sátántangó utcáit hasonló elvek szerint felcicomázó Tarr Bélának is sok lenne, a homály, a füst és a pára sűrű, mint egy tornádó közepén, és rendre mindent kitöltenek a húgysárga és/vagy mirelitkék fénysugarak, mert a rendező bizonyára szereti Mario Bavát is, rossz ember tehát nem lehet. Hopkinsnak van érzéke ehhez a neonoir-szerű esztétikához, amihez egyértelműen a gótika felől közelít – ebbéli fogékonyságát korábban már a Rémálom az Elm utcában-sorozathoz tapasztott kínos, de kétségkívül felettébb mutatós hozzájárulásában (5. rész) is bizonyította. Gazdagnak vagy burjánzónak semmiképp sem mondhatnánk a látványt, de az ábrázolt világnak saját íze, (csatorna)szaga és klímája van, és egy ilyen pokolraszállós urbánus rémmese keretéül ennyi több is mint elég. Jöhetnek botcsinálta hőseink.
A jókora szarba keveredő négy haverről és a nyomukban loholó gengszterekről a legfőbb, ami elmondható, hogy így együtt áthatóbban reprezentálják a 90-es éveket, mint egy Bill Clinton–Monica Lewinsky fotó. A kanos, ám laza kabalanéger szerepében Cuba Gooding Jr. feszít, a forrófejű kisöcsit Stephen Dorff adja, a zakós-aranyórás seggarcként az akkortájt egy egész sor filmben a harmadik sorból integető, még bőven az Entourage-os sikerei előtt álló Jeremy Pivent látjuk, a csapatkapitányt pedig Emilio Estevez hozza inkább A vadnyugat fiaiban, mint a Kerge kacsákban tőle megismert, bár így is, úgy is szerény színvonalon. És itt még nincs vége: a rosszfiúk oldalán egyrészt ott van Everlast (az akkor sztárzenekarnak számító House Of Painből: ő lenne itt a street credibility hordozója, kár, hogy fehér) és Peter Greene (őt lövi pöcsön Marsellus Wallace a Ponyvaregényben), élükön pedig a korszak egyik feltörekvő, színészálmokat kergető komikusa, Denis Leary domborít.
Egytől egyig olyanok mind, mint maga a film: közhelyekbe bújnak közhelyes eszközökkel, de van bennük lendület. Learyben kicsit több is a kelleténél: ő elsősorban az akkori Music TV-s szkeccseiből ismert hadarással próbál gátlástalanságot és így fenyegető aurát csempészni a karakterébe, de igazából szerepet kellett volna cserélnie Peter Greene-nel, akinek a pofája helyből botrányosan szadisztikus, míg Leary inkább egy ötpercenként akadékoskodó, zsémbes comic relief-karakterként csillogtathatta volna meg igazán a képességeit.
De a lényeg persze úgyis az éjszakai rohanás, és abból aztán kijut itt bőven, ilyenkor pedig, a lépcsőzések, tetőn szaladgálások, csatornában gázolások közben mindenki szépen ki is hozza magából, amit tud. A rokonszenvesen dinamikus helyváltoztatás eleinte (sötét környék ide, süvítő golyók oda) afféle könnyedebb átmozgató aktivitásnak tűnik a vesztes helyzetekből, úgy tűnik, együtt azért mindig ép bőrrel kikeveredő baráti társaság (és a néző) számára, a film pedig igazából addig számít teljesen jó másodosztályú akciómozinak, amíg ezen a távolról sem feszültséghiányos, de azért lazább vonalon roboghatunk, belefeledkezve az atmoszférába. Az utolsó harmadot jellemző eldurvulás valahogy minden résztvevőnek csálén áll, és bár egyre sűrűbbek az események, az izgalom valamelyik csatornafedélen át szépen elszivárog a semmibe. Kivéve persze, ha közben azon morfondírozunk, vajon melyik dal kaphatta meg a végén a stáblistát a soundtrack megannyi parádés témája közül.