Ha felnőtt férfiak és nők csoportját figyeljük, amely csoportban mindenki feltétel és kérdés nélkül elfogadja a másikat annak minden alkati sajátosságával, különös vágyával, sajátos gondolatával, takargathatatlan testi és lelki torzulásával együtt, akkor hatalmas erőknek kell mozgásba lépniük, hogy el ne hajózzunk rögvest a tolerancia, a szeretet, az együttérzés és a jóindulat zászlajaival megjelölt szigeteket körbeölelő… Folytasd az olvasást
Ez az a film, amire Verhoeven összes munkája, még a későbbiek is, kifut, a rendező szociáldarvinizmusának fináléja, amikor a munkásosztályt végképp jól át- és szó szerint megbasszák, ahogy a kapitalizmusban az már csak szokás. Hogy manapság Hollywoodban hasonló filmet gyártsanak, teljesen kizárt, még a régi Hollywood is csak nehezen engedte az ilyesmit, hirtelen csak Schreader… Folytasd az olvasást
Több különböző szempontból is az Evil Dead az egyik legtökéletesebb példa arra, hogyan kell filmet csinálni. Hagyni, hogy csak a rettenetes késztetés hajtson, és mikor az innen-onnan összekapart, minimális büdzsé a nyakunkra ül és elnyomja a lélegzetünk, lerázzuk a rohadékot magunkról, majd új utakat keressünk, olyan megoldásokat, amelyekre a cinikusok sosem számítanak, és amelyek láttán… Folytasd az olvasást
A mából, a mai olasz moziból visszatekintve szinte szédületet kelt a tény, hogy volt az ország filmtörténetében egy elég hosszan – a negyvenes évek neorealista áttörésétől a 80-as évek közepének VHS-mennyországáig – húzódó időszak, amikor az olasz filmesek mindent felsőfokon műveltek – de legalábbis a modernista művészfilmet, a vígjátékot, a thrillert, a gótikus és egyéb… Folytasd az olvasást
Vannak rendezők, akinek az életműve még annyi nyomot se hagy, mint egy NB2-es focimeccs eredménye, másokéból viszont már olyan kényszeresen táplálkozik a hollywoodi tömegtermelés, hogy a csontokat is porrá rágták. Szegény Alfred Hitchcock, ha tudta volna hány középszerű film és alkotó fogja szégyentelenül újrahasznosítani és újracsomagolni kultikus mesterműveit inkább elmegy cipésznek filmrendező helyett. A 90-es… Folytasd az olvasást
A Those Who Wish Me Deadben nincs egy kanyi sci-fi sem, mégis olyan, mint egy időutazás. Vissza a 90-es évekbe, ahol panamakalapos régész-tudós-felfedezőként életnagyságban, élve láthatunk egy azóta szinte teljesen kipusztult műfaji állatfajt, a felnőtt thrillert. Valaha nagy számban népesítették be a vásznat a szintén kihalt romantikus komédiák vagy felnőtt családi drámák körében, minden hónapra… Folytasd az olvasást
Képzeljünk el magunknak egy szebb világot. Egy gyökeresen más 2020-as éveket, amelyben jó kezű, gyakorlott és céltudatos zsánerfilm-rendezők készítenének egyenes, szigorú, kikacsintásoktól, belterjes humortól, a paródia határán táncoló műfaji játékoktól gondosan megtisztított, rövid és éles horrorfilmeket képességes, érdekes színészek hadra fogásával. Megnyílna egy nagykörúti grindehouse-pince, és a vásznon Kristen Stewart ütne vissza final girlként egy… Folytasd az olvasást
Tegye föl a kezét, akinek ismerősen cseng az alábbi: Magasan képzett egykori katonatiszt élné csöndes, nyugodt családi életét, amikor aztán történik egy olyan esemény, ami visszarángatja őt a harcszíntérre. Hárombetűs ügynökségek, világkörüli összeesküvések, nagypolitika, titkos bevetések, oké most már letehetitek. Manapság minden második akciófilm alapsztorija a fenti, pedig ennek is megvan a maga hagyománya, amit… Folytasd az olvasást
Park Hoon-jung filmje a kortárs dél-koreai zsánerfilmezés állatorvosi lova. Egy szinte tökéletesen összeillesztett és működőképesre formált struktúra – ami másfelől olyan hideg, lélektelen és gépies, mintha az egészet egy mesterséges intelligencia algoritmusára bízták volna. A régi jó ázsiai recept szerint egy brutális alvilági hanyatlástörténetbe különös férfi-nő viszonyt belehímző film nyomasztó és nyomasztóan steril zöldes színekben… Folytasd az olvasást
A négy méter magas Luigi Montefiori (alias George Eastman, alias Tom Salina, alias Lew Cooper, alias Louis London, alias George Histman, alias John Cart, alias Luca Montefiori, alias Alex Carver, alias G. L. Eastman, alias Luigi Montefiore, alias Richard Franks), magát semmitől sem zavartatva „dzsoggol” át a becsülettel rendben tartott nagyonFekete-erdőn, nyomában egy pap, aki… Folytasd az olvasást