A mából, a mai olasz moziból visszatekintve szinte szédületet kelt a tény, hogy volt az ország filmtörténetében egy elég hosszan – a negyvenes évek neorealista áttörésétől a 80-as évek közepének VHS-mennyországáig – húzódó időszak, amikor az olasz filmesek mindent felsőfokon műveltek – de legalábbis a modernista művészfilmet, a vígjátékot, a thrillert, a gótikus és egyéb horrort, a zsarumozit, a szexfilmet és a westernt feltétlenül. És ha az érzékek totális, képpel, hanggal, színnel, mozgással és élő (mindgyakran: felettébb csupasz) emberi felületekkel végzett támadását közösnek látjuk ezekben, akkor nem meglepő, hogy a gátlástalan hatásfokozás szent missziójának részeként a hangnemek, zsánerek összevegyítése is részét képezte a programnak.
A 70-es évek markáns olasz thrillervariációjában, a giallóban eleve a krimi, a horror és a szoftabb szexfilm állt össze fülledt és kábító eleggyé, de a westernben sem érték be annyival, hogy (mindenekelőtt a két Sergio: Leone és Corbucci áldásos tevékenysége révén) megszületett egy ultrasikeres nemzeti variáns, a spagettiwestern – itt is hamar felmerült a műfaji koktélkeverés távolról sem eretnek gondolata. Ezen az alkimista vonalon végül egyértelműen a western és a vígjáték egyesítésével született meg a (kereskedelmi szempontból) legfényesebben csillogó aranyformula, de nem ez volt az egyetlen fajta próbálkozás.
Mert voltak, ha nem is sokan, akik úgy gondolták, hogy a cinikus, sötét és gyakran igen erőszakos spagettiwestern szélesre tárja a vadnyugati szalonok lengőajtaját a horrorfilm fogásai, motívumai, atmoszférája előtt. A legmesszebbre talán Antonio Margheriti ment, aki Klaus Kinskivel súlyosbított filmjében, az And God Said To Cainben szinte felszámolta a történetmesélést az átható, harangzúgással, repedő tükrökkel és lobogó gyertyákkal megtámogatott gótikus hangulat kedvéért, de Duccio Tessari eleve sajátos – Odüsszeia-parafrázisként építkező – The Return of Ringója is fontos állomás volt ezen a sajnálatosan rövidke ösvényen a maga már-már argentósan expresszív beállításaival. A legjobb, legerősebb dobást azonban mégis inkább a szuperbizarr The Moment To Killben ismerhetjük fel.
A később a Sartana-sorozattal a westernben, a The Case of the Bloody Irisszal a giallóban, az Exterminators of the Year 3000 című Mad Max-kópiával pedig a magyar lakótelepi gyerekek világában nagy sikereket arató Giuliano Carnimeo első filmje egyrészt szinte tökéletesen adaptálja a Mario Bava által kidolgozott gótikát a vadnyugatra: a jelenetek jókora részét törött üvegek és lidérces pókhálók takarásából figyeljük, a halál hűvöse ide-oda áramlik a kisvárosban. A fantasztikus finálé pedig (immár Bavától elszakadva és számos későbbi horrort megelőlegezve) egy húsfeldolgozóban, kampókra lógatott fél sertések között bonyolódik.
Carnimeo filmje ettől még talán nem lenne a korszak egyik legkülönösebb westernje. A képletet a rendező tovább bonyolítja azzal, hogy filmje főhőséül egy kedélyes, komikus, még a gyilkolást is pajkos hangulatban végző párost választ: Lordot és Bullt, akik egyértelműen a Bud Spencer-Terence Hill kettős előképeként tevékenykednek a porban, és ami lenyűgöző, duójuk segítségével a fegyverropogás, a horror és a humor hármasa tökéletes egységbe képes simulni – talán még maguk az alkotók sem értették, hogyan.
A két férfiú (közülük a snájdigabbat, George Hiltont jól ismerhetjük Sergio Martino giallóiból) egyébiránt egy jelentősebb tételnyi rabolt arany után kajtat, ami nem éppen hanyatt döntően eredeti felállás egy spagettiwesternben, de – és itt jön a képbe a harmadik műfaji réteg! – a kifejezetten kreatívan kivitelezett, ebből a szempontból giallós öldöklések végül egy úgyszintén a giallókból átemelt eszelős végfordulatban kulminálnak, lendületesen szétzúzván a kiszámíthatóságról szőtt képzeteket.
Giallókból átemelt? Carnimeo filmje 1968-ban készült, vagyis jó két évvel azelőtt, hogy Argento első rendezése, a The Bird with the Crystal Plumage beindította volna az olasz giallotrendet és világra szabadított volna egy sokat másolt formulát. A giallót ekkor még csak Bava műfajteremtő darabjai (a The Girl Who Knew Too Much és mindenekelőtt a Blood And Black Lace), illetve egy-két korai, különös, ortopéd alkotás képviselte (például a Death Laid an Egg). Itt tehát még bőven volt erő, frissesség és érzékiség a zsánerben, és Carnimeo filmjét is ennek tüze fűti: a Moment To Kill jól ismert keretek között halad, mégis sajátos, másutt nem fellelhető ízeket kínál, és mint ilyen, a vad fantáziával, kevés polgári jóízléssel és lefegyverző szakmai tudással elkészített zsánerfilmezés egyik igazi ékköve, amelyért mindenkinek melegen ajánlott könyékig túrnia az iszapos vadnyugati vértócsákban.
