Képzeljünk el magunknak egy szebb világot. Egy gyökeresen más 2020-as éveket, amelyben jó kezű, gyakorlott és céltudatos zsánerfilm-rendezők készítenének egyenes, szigorú, kikacsintásoktól, belterjes humortól, a paródia határán táncoló műfaji játékoktól gondosan megtisztított, rövid és éles horrorfilmeket képességes, érdekes színészek hadra fogásával. Megnyílna egy nagykörúti grindehouse-pince, és a vásznon Kristen Stewart ütne vissza final girlként egy maszkos mészárosnak egy feszesre húzott James Mangold-moziban…
Amíg azonban ez az álom valóra nem válik, még mindig megnézhetjük a The House On Sorority Row-t 1982-ből, amely nagyjában-egészében ezt az irányt és minőséget nyújtja. Ettől még persze Mark Rosman filmje madártávlatból nézve teljesen sablonszerű slasher. Ne tévesszen meg senkit, hogy az Ördöngösök sztoriját másolja (a barátnők kezén hulla keletkezik, majd ez a hulla váratlanul eltűnik, életre kel), ettől még nem nagyon lesz érdekesebb a menet: ugyanúgy láncszerűen, gyilkosságról gyilkosságra ugrálva haladunk egyetlen éjszaka alatt a kiszámítható végkifejletig (és a végkifejlet utáni, úgyszintén gond nélkül megjövendölhető zárófordulatig), mint a Halloweentől a Silent Night, Deadly Nightig oly gyakran a hőskorban. A fantáziaszegény forgatókönyvet Rosman azonban megannyi szinttel az alapanyag nívója fölé rendezi. Hogy miért pont ő tudott ilyet, vérbeli rejtély. Rosman sem előtte, sem utána nem csinált érdekesebb filmet, a horrorból is kitáncolt, és alapvetően harmadosztályú tévés produkciókban vállalt később bérmunkát.
Ehhez képest a Sorority Row minden jelenetében egy kész, kiforrott alkotó magabiztos munkáját csodálhatjuk: a 60-as/70-es évek progresszívebb amerikai filmjeinek realista tendenciáit folytató, remek tempóérzékkel vezényelt hosszú snittek elegyednek itt a Bava-horrorokból eltanult színes világítással és nagyszerű, takarásokkal, belső keretezéssel izgatóvá formált kompozíciókkal – mindvégig hibátlan arányérzéket és makulátlan anyagismeretet mutatva. Ezt egészíti, illetve teljesíti ki az értő színészvezetés, ami nagyban hozzájárul a film hosszú szavatossági idejéhez: noha ugyanúgy vonzó fiatal nőket látunk, mint nagyjából bármikor máskor is a zsánerben, üresfejű szexbabák helyett háromdimenziós, figyelemre méltónak sejtetett személyiségek kavarnak a szemünk előtt, élükön a diszkomfortérzetet és fojtottságában is erős érzékiséget sugárzó Kate McNeillel, aki aztán javarészt ugyanúgy a tévés világban kóborolt a film után az elmúlt harminc évben, mint a rendező, de neki legalább az A kategória (epizódok a Veronica Marsban, a Mad Menben) jutott. De azért kár érte – egy jobb világban ma már tíz-húsz horrorban rajonghatnánk.
Ráadásul még a film zenéje is első osztályú. A leginkább a Re-Animator miatt ismert Richard Band Morricone kísérteties gyerekhangokra épülő giallotémáit idézi meg, de sokszor gond nélkül átvált nagyszabású hollywoodi thrillerzenébe is, és a teljesítménye az első perctől az utolsóig úgy fantasztikus, ahogy van. Rosman pedig végeredményben minden alkotóelemet az ütemes és szüntelen hangulatfokozás szolgálatába állít. Gyilkosságjelenetei például önmagukban és a műfaji sztenderdek felől nézve visszafogottak, fapadosak, önismétlők – de nem véletlenül nem kerül ezekre különösebb hangsúly. A lényeg ugyanis nem az ölés aktusán, hanem az eredményén, a holttesteken van: ahogy ezek diszkréten teátrális elrendezésben felbukkanak – medencében, mosdóban, gödörben és másutt –, úgy alakul át a lányegyelet háza bomlásszagú kriptává, borzongató, átmeneti térré élet és másvilág között, ahol csontujjak, levágott fejek és nyomasztó bohócfigurák terelnek bennünket egy árnyékos birodalom felé. Mire a rendező igazán elmélyítené ezt az atmoszférát, a film sajnos véget is ér, de az igyekezet távolról sem hiábavaló: valami nyirkos és hideg, plazmaszerű szövedék a végefőcím után így is jó ideig az ujjainkon marad.