Több különböző szempontból is az Evil Dead az egyik legtökéletesebb példa arra, hogyan kell filmet csinálni. Hagyni, hogy csak a rettenetes késztetés hajtson, és mikor az innen-onnan összekapart, minimális büdzsé a nyakunkra ül és elnyomja a lélegzetünk, lerázzuk a rohadékot magunkról, majd új utakat keressünk, olyan megoldásokat, amelyekre a cinikusok sosem számítanak, és amelyek láttán csak a szájukat fogják tátani. „Ezt, mindössze ennyiből?” Döbbenet.
Sam Raimi – külseje alapján könyvelő – a hetvenes évek body-in-pieces fantáziái által előkurkászott műfajokat gyúrja itt össze: az Evil Deadben a zombifilm keveredik a vallásos horrorral, és ezen a rotyogó katyvaszon Herschell Gordon Lewis ül tort. Az Evil Dead nem jöhetett volna létre elődei nélkül: nem jöhetett volna létre a hatvanas-hetvenes évek a konzervativizmust lerázó, a zsigeri tombolást ünneplő amerikai low budget filmjei nélkül. Egyfajta lezárás is (annak ellenére, hogy a nyolcvanas években reneszánszát éli majd a splatter): azután a csúcspont után, ami az Evil Dead maga, már csak több-kevesebb iróniával lehet az amerikai horrort művelni (lásd például a remekművet, amely a szent Re-Animátor.)
Az Evil Dead egy nitroglicerinnel telepakolt tehervonat, és a vészféke már az első lejtőn kitörik. Raimi nincs tisztában a visszafogottság jelentésével: rendezésének rettenetes-kinetikus ereje beleakasztja a mutatóujját a néző segglyukába, és így, segglyuk-húzva, kegyetlen erővel elvonszolja egy hegyvidéki erdő közepére, egy lerobbant házikóhoz, ahol öt fiatal egy hétvégét szeretne eltölteni, ám sajnos már első este megidézik a hely szunnyadó démonait, akik szó szerint erőszakot tesznek testükön és lelkükön.
Az Evil Dead ennek az öt embernek a gerincén végigtipegő, horror-tematikus kötéltánc: elsősorban az oldschool rettegésre, az erdő éjjeli feketeségétől remegő egyén kiolthatatlan félelmére épít. Raimi elképesztő teremteni-vágyása nem keresi a visszafogottságot: már a film viszonylag szubtil első félórája is egyetlen ordítás szinte: TAKARODJATOK INNEN A FRANCBA! Persze „hőseink” túl hülyék ahhoz, hogy vegyék az adást, és amikor a fák elkezdik őket megerőszakolni, a démonok pedig egymás után szállják meg testüket, akkor virágzik ki igazán az Evil Dead, és lesz belőle az elszabadult kreativitásnak és vérontás-kedvnek olyan játékos/megállíthatatlan mesterműve, amely simán kiérdemli a „klasszikus” titulust.
Hibátlan? Nem. A színészek, bár elviselhetőbbek, mint a slasherfilmek korahuszasnak beállított harmincas áldozati bárányai, csak démonsminkkel a pofájukon emlékezetesek. A másik probléma maga a démonsmink, pontosabban ahogy azt a modern technika visszaadja: dvd-n vagy blu-rayen az effektek primitív volta első blikkre nyilvánvaló. A modern horrorhoz szokott nézőt ez azonnal „kiveszi” a filmből. De legyen ez az ő baja. VHS-en, tizenkét évesen, az Evil Dead tökéletes volt.