Hetven évvel ezelőtt, egészen pontosan 1954. november harmadikán mutatták be Japánban a Tóhó filmstúdió (és talán Japán) máig legismertebb filmjét, a fekete-fehér Godzillát (ゴジラ, Godzsira). A film, mint tudjuk – remélem, tudjuk, – egy ősi, ám frissen felzavart, radioaktív mutáns teremtményről szól, aki mintegy a semmiből felbukkan, rombol, miegymás. Kilenc évvel járunk Hirosima és Nagaszaki… Folytasd az olvasást
A komfortzónából való kilépés nem szimplán lehetőség, hanem sokszor kutyakötelesség egy kritikusnak. Még akkor is, ha olyan hobbifirkász szinten csinálja, mint én. És olykor megesik, hogy ez a horizonttágítás nem csak ötórás fekete-fehér Fülöp-szigeteki művészfilmeket jelent, hanem azt is, hogy olyan dolgokról is írnia kell, ami alapvetően nem a terepe. Példának okáért, podcasteket ritkán hallgatok…. Folytasd az olvasást
Mi van mostanában a levegőben, hogy csak úgy hasraütésre remakelgetjük változatos japán sorozatok második részeit, hm? Hajjaj, van ennél kényelmetlenebb téma is: az egyenletesen jó minőségű szabvány. Borzalmasan hangzik, nem igaz? Mégis, valahogy ez vált többek közt a mai JRPG-k furcsa problémájává (tisztelet a kivételnek). Szemlézve az elmúlt pár évet, kitűnik, hogy ebben elsősorban a… Folytasd az olvasást
Kigúvadó szemekkel olvastam az egyik magyar franchise-óriás weboldal kritikáját a Metaphor ReFantazióról (csóringer kis outfitként mi a nagyfiúknál hetekkel később tudunk az elemzésnek hozzálátni.) Az most mellékes, hogy eleve egy általános iskolás a fogalmazással komoly harcban álló stresszes izzadtságszaga lengte be – a nagyobb probléma az volt, hogy a cikk szerzője pánikszerű igyekezettel szeretett volna… Folytasd az olvasást
Hongkongi filmet nézni ’97, de legkésőbb 2006 óta melankolikus élmény. Mert sokszor magukat a filmeket is körüllengi egyfajta finalitás-érzet. A kör bezárult, nem tudjuk mit hoz a holnap, de egy utolsó melóra, leszámolásra, kézfogásra, csókra még telik, aztán jön a nagybetűs végzet, ami elől nincs menekvés. Az elmúlt 25 év szocio-politikai változásai, az egykor pezsgő… Folytasd az olvasást
Hogy egy vallomással kezdjem, nekem egészen tavalyelőttig teljesen kimaradt az Ape Escape. Amikor végre felkerült a PlayStation-klasszikusok közé, gondoltam, végre kipróbálom, de le is pattantam róla – kellemetlenül ósdi, nem-konvencionális irányítása, avítt grafikai megoldásai a kényelmes játékélmény útjába álltak. Pár hete az Astro Bot miatt jutott eszembe, hogy talán mégis adnom kellene neki egy esélyt…. Folytasd az olvasást
„Minden éj s napon pedigLesz, ki búra születik.Minden nappal s éjszakánLesz, kit sorsa kéjre szán.Lesz, kit sorsa kéjre szán,S lesz, kit örök éjre szán.”William Blake:Az ártatlanság jövendölései,fordította Kálnoky László Halott ember. A legfeketébb cím. Semmi jót nem ígér. Jim Jarmusch vizionárius haláltánca ott kezdődik, ahol egy tipikus western véget ér. „Nem tanácsos halott emberrel utazni”,… Folytasd az olvasást
Élénken él bennem az emlék, hogy 2012 és 2015 körül a mindennapi filmes diskurzus része volt ama topik, hogy a sorozat mint olyan lehet a XXI. század formátuma, mely majd forradalmasítja azt, amit a film – lévén hosszúsága korlátolt – nem tudhatott kiaknázni. Hasonló gondolatok motiválták az 1920-as években azt a koncepciót, hogy a film… Folytasd az olvasást
Vannak még csodák. Na jó, ne essünk túlzásba: vannak még kellemes meglepetések. Az NBA 2k25 is ilyen: több évnyi már-már gátlástalan, a minőséget csak sokadlagos faktornak tekintő mikrotranzakciós-kapitalista hegymenet után a sorozat ha irányt nem is vált, de megáll, széjjelnéz és készítői úgy döntenek, hogy ebbe az irányba tovább menni ekkora lendülettel nem lehet. És… Folytasd az olvasást
Éjfélt üt az óra március harmincegyedikén, az idő megáll, újra és újra és újra átéljük, hogy az Atlus újabb Persona-játékkal tart ébren mindenkit, amíg a Persona 6 megérkezik – újra és újra és újra a harmadik vagy az ötödik rész valami mellékágával. Ezúttal a harmadik a soros. Megint. Nem, de tényleg, sokadik rókabőr ez a… Folytasd az olvasást