Pilotkényszer és hisztériadramaturgia: Pingvin

Élénken él bennem az emlék, hogy 2012 és 2015 körül a mindennapi filmes diskurzus része volt ama topik, hogy a sorozat mint olyan lehet a XXI. század formátuma, mely majd forradalmasítja azt, amit a film – lévén hosszúsága korlátolt – nem tudhatott kiaknázni. Hasonló gondolatok motiválták az 1920-as években azt a koncepciót, hogy a film története a filmforma tökéletesedésének története. Amint aztán a „felfedezések kora” lezajlott, a forradalmi lelkület is alábbhagyott. Talán a felfedezések története a sztenderdizáció depresszív csalódástörténeteinek sorozata.

Az elmúlt néhány év bebizonyította, hogy a film hosszúsága nem korlátolt, és hogy a sorozatepizódok képtelenek kielégítő élményt nyújtani. A Horizon: An American Saga a film felől, a Stranger Things 4. évada a sorozat felől közelít: a soha véget nem érő, végtelen hosszúságú egységekből álló élményfolyam új alakja felé. Ami valaha a film volt a színházhoz képest, az ma a sorozat a filmhez képest. A korábbi mindig egy kicsit emelkedettebb, amennyivel régebben volt, tekintélye annyival több, a sor végén a barlangrajz és az őskopácsolás áll. A legrosszabb nem az, hogy a kultúrpesszimista kényszernosztalgia hamis – hanem hogy igaz.

Ha a pilot epizód célja eladni a sorozatot, akkor a későbbi epizódok sorsa ellensúlyozni a vízfejű dramaturgiát? A Pingvin első része olyan jó, hogy az embernek kedve sincs tovább nézni. A nagyravágyó kisgengszter, a Don Corleonévá előlépni kívánó Johnny Boy odüsszeiáját hirdeti meg, de tudhatnak ennél többet a későbbiek? A kérdést nem a kíváncsiság, hanem az érdektelenség teszi fel. Az újabb és újabb kánonok, zárványfolytatások és vargabetűelőzmények csak látszatra építenek az MCU bevallottan dekadens mitológiájától eltérő komplexumot. Az explainerism, mely a nem csak névlegesen népszerű filmkultúra közönsége és kritikája körében végérvényesen átvette a műélvezet, befogadás és fogyasztás különben is konfliktuózus pozícióját, nagy vehemenciával veti rá magát az újabb és újabb mitikus narratívákra, amennyiben triviák és kontextuális analógiák, színészi karrierek és sminkmunkák emlegetése: lehetséges. „Tudtad, hogy…?”

Emberünk elmegy A-ból B-be, tesz valamit, amiről azt gondoljuk, hogy na ekkora hülyeséget biztosan nem tenne egy rutinos róka, egy nagygengszteri pozíció várományosa, ám 10-12 perccel később egy mindent újrakontextualizáló Fűrész-fordulatsor felfedi, hogy természetesen végig ez volt a terv. „Hasonlóak vagyunk, tartsunk össze”, mondja a fegyverrel kötött barátság tárgyának Pingvin; „nem hibából ölted meg, hanem mert tiszteletet akartál, mert te vagy az Én nagy fiam”, mondja a vulgárfreudiánus rémanya deformált fiának – amit ma egy teljes produkciónak tudni kell, azt a Pingvin sorozat már az első részben szállítja. A stréber diák figyeleméhségével halmozza fel a kopottabbnál kopottabb kortárs hollywoodi toposzokat, és gyártja le a 2022-es Batman eleganciájának és a 2019-es Joker szociálszenzibilitásának pontos ellentétét.

Gotham városa és a Batman-mítosz a „sötét realizmus”, a pesszimista igazságérzet képviselője, mely akkor érzi a valósághoz való közeledést, ha az életszínvonal csökken; a nincstelenek világa, a csöpögős külvárosok és alvilágok realitása realistább mint a fényűző felhőkarcolóké; mert: rossz. Ha rossz, akkor valóságos; ha pesszimista, akkor realista; ha antihős akkor hős. A DC-univerzum presztízse az MCU-val való oppozíción alapszik, a fantáziátlan dekadenciával szembehelyezkedni mindenképpen jó pont, akkor is, ha a végeredmény éppoly fantáziátlan. Ahogy a nincstelenség és kitaszítottság ábrázolása a szociális felelősségvállalás, úgy a „naturalista” brutalitás a vérkomolyság világába jelent azonnali vízumot. Az erőszak-ellenerőszak tengelyen berendezkedett korszenvedély „csak a pofonból ért”.