Hongkongi filmet nézni ’97, de legkésőbb 2006 óta melankolikus élmény. Mert sokszor magukat a filmeket is körüllengi egyfajta finalitás-érzet. A kör bezárult, nem tudjuk mit hoz a holnap, de egy utolsó melóra, leszámolásra, kézfogásra, csókra még telik, aztán jön a nagybetűs végzet, ami elől nincs menekvés. Az elmúlt 25 év szocio-politikai változásai, az egykor pezsgő filmipar elvékonyodása ezt még alá is húzta. A város sajátos identitása szép lassan feloldódik a kínai anyaállam kozmopolitán, zord szürkeségébe, a fiatalok elmennek, a hátramaradt öregek pedig csak egyre öregebbek és egyre kevesebben vannak. Herman Yau és Wilson Yip a hatvanat tapossák, Johnnie To lassan a hetvenet, kellenek ennél szomorúbb számok?
Pontosan ilyen utolsó mohikánnak számít már Soi Cheang is, aki még a 2000-es évek elején robbant be nyers és brutálisan intenzív thrillereivel (Love Battlefield, Dog Bit Dog), hogy aztán elkezdjen ügyesen lavírozni a biztos közönségsikernek számító látványpékségek (A Majomkirály-trilógia, ami már az előzetessel kisüti a nyugati ember agyát) és a már hozzá illően kőkemény és kiváló akciófilmek között (SPL 2). Viszont az elmúlt két-három évben mintha ő is alkotói turbófokozatra kapcsolt, legyen szó a Limbo fekete-fehér monokrómba öltöztetett neo-noir szenvedéstörténetéről, a Mad Fate kiszámíthatatlanul kígyózó őrületéről és mostani nagy dobásáráról: Twilight of the Warriors: Walled In. Csak akkorát durrant, hogy még Cannes-ban álló tapsot kapott.
Cheang legutolsó három filmjében Hong Kong maga is karakter. Hol a lelketlenség modern metropolisza, aminek betontömbjei között próbálnak hősei túlélni vagy a látszólagos romhalmaz alatt meghúzódó, de élő, lélegző, összetartó közösség megtestesülése, mely identitást, életcélt és védelmezendő területet jelent. Egy szimbólumot. Ha pedig volt emblematikus szimbóluma Hong Kongnak, akkor az a Kowloon Walled City épületegyüttese. Egy egykori kínai erődrendszerre épült városnegyed, ami labirintusszerűén kóválygó sötét folyósóival, dróthálóival, lépcsőivel és többemeletes tákolmánytornyaival baljós kontraszt volt a csillogó felhókarcolókkal szemben. Egy törvények fölött álló anarchikus hely, ahol természetesen virágzott a bűnözés, de a lakók többsége mindennapi betevőért güriző kétkezi munkás voltak. Ennek a furcsa, kettőségekkel teli helynek állít emléket a Twilight of the Warriors: Walled In.
Persze nem szociális drámát fog nézni az ember, hanem egy székbe szögező tempójú, kőkemény, eposzi akcióthrillert. Azt a fajtát, aminek nézése közben markolod a karfát, felszisszensz, néha pedig még a szádat is eltátod és azon gondolkodsz, vajon senkinek se esett komoly baja a forgatáson. A sztori basic: Adott Hong Kong, 80-as évek (még az idősáv is full nosztalgiára hajt) ahová megérkezik egy viharvert fiatal menekült Chan Lok-kwan (Raymond Lam), akit már érkezésekor csúnyán lehúznak a helyi gengszterek (közöttük a főnök, akit az élő legenda Sammo Hung alakít). Chan ezt egy zsák pénz ellopásával próbálja kompenzálni, az őt üldözők elől pedig Kowloon-ban húzza meg magát, ahol a negyed keménykezű, de igazságos ura Cyclone (Louis Koo) vakarja ki a szarból. Mert egy mezei senkiért nem éri meg felrúgni a bandák közötti békét. Azt a fajta békét, ami persze törékeny, mint az üveg és melyet a politikai-gazdasági ambíciók, a személyes bosszúvágy és a puszta véletlen is képes darabokra zúzni.
Gengszterbecsület, elfeledett múlt, a régi generáció bűneiért való szenvedés, a testvéri kiállás egymásért és a kötelező big showdown. Jól ismert műfaji sémák, a heroic bloodshed szelleme még a szimbolikus temetés után is tovább kísért. Ezt a pakkot azonban a körítés és tálalás az, ami magasan kiemeli az átlagból. Elsősorban Cheang atomfeszes, precíz és képileg is dinamikus rendezése, ami szinte alig hagy üresjáratot. Ha nincs akció, akkor a sztori és a karakterek közötti jó humorú dialógusok mennek előre, ha az sem, akkor pedig csak szimplán hagyja, hogy belélegezzük Kowloon sajátos atmoszféráját. A városnegyed stúdiós újrateremtésére látványosan nem spórolták a pénzt és bizony a végeredmény majdnem annyira tapinthatóan mocskos, poros, dohos és autentikusan káoszos, mint ahogy a kollektív emlékezetben a Walled City élt. És ez nem áll meg csak a díszletek szintjén, az utolsó utcaseprő és hússütő is úgy lett castingolva, hogy simán elhiszed, hogy valóban ott élt embereket válogattak be (ami illúzióból persze simán kiránt egy CGI nagytotál).
A kézitusák nem meglepő módon fantasztikusak. Cheang egy kirobbanó gejzír erejével és intenzitásával rendezi őket. Egyszerre stílusosan túlzóak, de közben minden ütés, rúgás, késszúrás és testdobás fájdalmasan életszerű. Szereplői őrült dervisként pörögnek, forognak, másznak, kúsznak, ugrálnak a bódétetőkön, minden ami kezük ügyébe kerül halálos fegyver. Kenji Tanigaki koreográfiája sokszor olyan lélegzetelállítóan gyors, hogy az már hajszálra van az inkoherenciától, de azt a határt sose lépi át. Köszönhető ez, olyan kiváló mesterembereknek is, mint Cheng Sui-Keung operatőrnek és Cheung Ka-fai vágónak, akik szintén már több évtizede rendületlenül próbálják tudásukkal életben tartani azt, ami még maradt a hongkongi filmből. Magyarul, kiszabott profik, nem kontárok.Szükség is van rájuk, mert bár a bunyók oroszlánrészét a fiatalabbak végzik el (név szerint Raymond Lam, Terrance Lau, Tony Wu és German Cheung), de Louis Koo és Sammo már abban a korban vannak, ahol minden filmes csalásra szükség van, hogy valóban elhiggyük tényleg képesek néhány mozdulattal csontot törni és ölni. És ezek az öregfiúk még így jobban mozognak kamera előtt, mint a legtöbbünk bármikor. Pontosan ezért is jó nézni a Twilight of the Warriors: Walled In-t. Hogy ezeket a legendás neveket még láthatjuk ilyen volumenű és ilyen színvonalas filmben. Gyakorlatilag szemünk láttára fonódik össze a Walled City fiktív/valós históriája a filmtörténeti kontextussal: Az időt és a változást nem lehet legyőzni, így nekünk az a kutyakötelességünk, hogy nem feledjük el kik vagyunk és honnan jöttünk.