Hetven évvel ezelőtt, egészen pontosan 1954. november harmadikán mutatták be Japánban a Tóhó filmstúdió (és talán Japán) máig legismertebb filmjét, a fekete-fehér Godzillát (ゴジラ, Godzsira). A film, mint tudjuk – remélem, tudjuk, – egy ősi, ám frissen felzavart, radioaktív mutáns teremtményről szól, aki mintegy a semmiből felbukkan, rombol, miegymás. Kilenc évvel járunk Hirosima és Nagaszaki porig rombolása után, Godzilla tehát jó szimbóluma lehet valaminek, ami pusztító és megállíthatatlan, mint az atombomba. Sokkal frissebb események is tükröződnek a filmben: ugyanazon év márciusában egy halászhajót radioaktív szennyezés ért a Bikini-atoll közelében, ez halálesettel is járt.
Természetesen ezek a tényezők kiemelt minőséget, fontos jelentőséget tulajdoníthatnának a film eredetének, de az első koncepció sokkal prózaibb. Az egész valójában úgy kezdődött, hogy Tanaka Tomojuki filmes producer egy sikertelen indonéziai tárgyalás utáni repülőúton kitalálta, hogy szeretne ő is egy óriásszörnyes filmet, méghozzá az 1953-as Pánik New Yorkban (The Beast from 20,000 Fathoms) mintájára. Fel is skiccelte az ötletet, ami még címében is majdnem megegyezett az amerikai filmmel. Ötletét Mori Ivao producer és Cuburaja Eidzsi speciális effektusokért felelős szakember (az Ultraman franchise megteremtője) is kivitelezhetőnek és profitábilisnek tartották, így a projekt zöld utat kapott. Már csak rendezőt kellett találni, miután Tanigucsi Szenkicsi visszautasította a feladatot.
Honda Isiró életének története majdhogynem érdekesebb, mint gazdag, mai napig nagy hatású filmes életműve, de ő már 1954-ben, karrierje elején is már sokat tapasztalt figura volt. Hogy a lényegre szorítkozzak: Honda a második világháborúban katonaként harcolt, de később (még a Godzilla sikere után is) többször meggyűlt a baja a producereivel, leplezetlenül kritizálta még saját országának katonai döntéseit is, dacolt a merev, ellentmondást nem tűrő hagyományokkal, filmjei szinte mindig tele vannak feleselő és az igazságért küzdő karakterekkel. Hondát a háború alatt propagandafilmek készítésére kényszerítették, majd 1951-ben, negyven évesen elkészítette első, gyöngyhalászokról szóló mozifilmjét. Amikor a Tóhó producerei megkeresték, hogy rendezze meg a szörnyfilmet, úgy vélte, a tudományos-fantasztikumot senki nem veszi komolyan. Elhatározta, hogy ő komolyan veszi: úgy fogja megcsinálni, mint egy dokumentumfilmet. A város pusztítása tükrözni fogja az atombomba pusztítását, a tragédia pedig mindvégig központi téma marad.
Minthogy nekem is új az élmény, tegyük fel a kérdést: milyen ezt a filmet ma, felnőtt fejjel, először megtapasztalni?
Az első, ami feltűnik, hogy mennyire nyomasztó, szomorú film. Godzilla alapvetően nem egy gonosz, ellenséges teremtmény, csupán a természet egy nagyerejű egyede. A nukleáris robbanás ébreszti fel, és zavarodott, esetlen. Fájdalmában vergődik a városokban, nyilvánvalóan nem érti ezt az ellenséges világot, ahogy az egyszeri ember sem érti ezt az ellenséges erőt, ami most eljött érte. Tragédia, amelyben mindenki veszít, amelyben mindenki tehetetlen, és mégis csak az emberi arrogancia, a természettel és élettel szembeni alázat hiánya okolható. A film nem fukarkodik azzal, hogy megmutassa a pusztítás lakosság-szintű fájdalmát, még ha nem is expliciten, mégis vannak itt megrázó, erős képek. Egy jelenetben iskolában békéért éneklő gyerekeket látunk, és nehéz nem arra gondolni, hogy többen közülük (a színészek, statiszták között, a valóságban) hasonlót élhettek át kilenc évvel korábban. Ezekben a pillanatokban a Godzilla nem csak egy sci-fi, nem egy idétlen szörnyfilm, hanem valami felfoghatatlannak a legőszintébb mementója.
A második, amit érdekesnek találok, hogy bár a Godzilla kimondottan éles kritikát fogalmaz meg a nukleáris fegyverek bevetésével szemben (beleértve a hosszan tartó következményeit), egyszer sem hajlandó kimondottan az amerikaiakat hibáztatni. Ha meg is teszi, nagyon finoman, azáltal, hogy megmutatja, hogyan is illik a pusztítás feltalálójának viselkednie – ebben a filmben a Godzilla ellen bevetett szuperfegyvert („Oxygen Destroyer”) kifejlesztő tudós nem csak magába zuhan találmányától, hanem önmagát feláldozva viszi a sírba a titkát. A japán alkotók itt nem azt kérdik: miért tetted? Azt mondják: így is lehet.
A makettek kimagasló minősége, felvételük innovatív megoldásai, Godzilla üvöltésének karakteressége és technikás megvalósítása, Ikufube Akira legendás, megrázó zenei témája mind-mind önálló esszét érdemelnének, ahogy az is, hogyan hoztak létre a japánok (amerikai pulp toposzokat felhasználva, de) semmihez nem hasonlítható, egyedi zsánereket, amelyek teljesen más megvilágításba helyeztek egy apró országot a nemzetközi kultúrdiskurzusokban. Még Godzilla nevének eredettörténete is különféle legendák és viccek kacifántos mátrixa.
A Godzilla megjelenése idején a japán kritikusok egy része hajlamos volt a filmet ízléstelen, „groteszk szemétnek” tekinteni, amely díszletként használja ki az országot ért pusztítást. Sokakban merülhetett fel: lehet-e a tragédia árnyékában szörnyfilmekkel hülyéskedni? Mint kiderült, nem csak lehet, de egészségesebb megközelítést nem is választhattak volna – nem csak alkotói, de kollektív, nemzeti szinten is. A Godzilla (mint franchise) a civil tettvágy és a kimondhatatlan kimondására való kísérletek elsöprő erejű monumentumaként mutatkozott meg nemzetközi színtéren, és olyasvalamit épített fel egy ország hamvaira, amely mind a mai napig jótékony és érezhető hatással van Japán gazdaságára és kulturális életére. Az amerikaiak amellett, hogy újravágott, saját verziókat vetítettek, egyszerűen kajálják ezt a cuccot, nem véletlenül mentek rá többször is saját változattal.
Ha Godzilla és az ő felfoghatatlan sikere nem lenne, nem született volna meg a mind a mai napig legnagyobb bevételeket termelő tokuszacu / kaidzsú ipari szegmens, avagy olyasvalami, ami emberek tömegeinek ad munkát, megélhetést, önkifejezési lehetőséget. Szóval ismét: lehet-e a tragédia árnyékában szörnyekkel, szuperhősökkel, robotokkal, idétlen kosztümös filmekkel hülyéskedni? Ugyan mi más eszköze van az egyszeri embernek nagyobbat alkotni annál, amit hataloméhes politikusok és lelkiismeretet nem ismerő katonai ágensek tettek a háborúkban? Miért az ő groteszk szemetük, az ő valódi romjaik, az ő valódi emberéleteket követelő játszadozásaik uralják az emberek tudatát, és miért ne a játékosság, az alkotás öröme legyen a nemzet tudatában és szívében első helyen? Miért ne lehetne ennek a pusztulással szembeni dacnak, létezésünk gyötrelmeivel való szembenállásnak szimbóluma valami hatalmas, érthetetlen, ennivaló mozdulatokkal hadonászó óriásszörny?
Elszakadva az 1954-es film komorságától tehát Godzilla nem csak a nukleáris fegyverektől és a teljes megsemmisüléstől való félelem szimbóluma, hanem az egyszerű, hétköznapi ember győzelmének is a jelképe. Művészek, mesteremberek, színészek, zenészek, statiszták, könyvelők, marketingesek, eladók, termékgyártók tízezrei mutathatnak rá, hogy ez képviseli az országukat, és nem pedig az otromba, nem kívánatos gombafelhő, amelyet mások kényszerítettek a civil lakosságra.
Szomorú csak az ebben a hetvenedik születésnapban, hogy Magyarországon még mindig nincs meg ennek a filmnek és folytatásainak megfelelő recepciója, míg Amerikában a nívós Criterion is kiadta őket, nálunk nincsenek sem szinkronos, sem magyar feliratos kiadványok. Arra is rá lehet érezni, hogy a magyar nézőátlag mintha nem lenne képes továbblendülni a Sóva-éra vizuális effektusainak filmnyelvi akadályain és Godzillát eredeti formájában elfogadni, legfeljebb amerikai utánzatait, ha egyáltalán.
Bárki, aki csak úgy fél szemmel rásandított valaha a „japán Godzilla” filmes világra, látja, hogy valami nagyon nincs összhangban azzal, amit én itt fent felvázoltam – a komor, depresszív, tragikus hangnemmel. A népszerű gifekben és retrospektívekben Godzilla általában mindenféle gumilénnyel és ufóval pofozkodik, csetlik-botlik, bokszolja a levegőt, mint egy hisztis kisgyerek – mi az oka ennek a radikális kódváltásnak?
Valójában magától értetődő a dolog. Godzillának egyenesen sorsa volt, hogy elszakadjon a bombától és valami nagyobbat tűzzön ki céljául: tömegek szórakoztatását kicsiktől nagyokig, képviselve azt a stabilitást, azt a megbízható rendszerességet, amit egy gazdaságilag jótékony produktumtól elvárhatunk (még ha valójában nem is mindig volt nyilvánvaló, hogy a Godzilla ennyi ideig jövedelmező marad). De ennél sokkal több van a szériában: a „mi lenne, ha” termékeny, játékos éthosza, illetve az ember feletti események alulnézetes, munkásosztály-szemszögű szemlélete, az átlagember helytállása és sorsdrámái.
Ha a filmekkel sorban haladunk, a transzformáció egyáltalán nem hirtelen érkezik. Honda következő science-fiction filmjei, mint a Rodan vagy a Mothra is a társadalomkritika más-más szögét vizsgálják amellett, hogy a science-fiction komolyanvehetőségével játszva hol fontos témákat, hol gyermeteg díszleteket csereberélnek (a Ghidorah magasságában már ott tartunk, hogy földönkívüli pusztító meg jövőlátó vénuszlakók ellenpontozzák a politikai korrupció nagyon is kényes, hitelesen megfestett témáit). Közben persze Godzilla sincs elhanyagolva. Tekintsünk el az első, Oda Motojosi-féle, gyorsan kitermelt és nem túl jó folytatástól, legközelebb egy váratlan amerikai koprodukcióban King Kong ellen vetik be, majd a többi Honda-szörnnyel szerepel együtt, aztán egész fokozatosan teljes szekundér világépítés jön létre a háttérben, egy szörnyverzum, ahogy mondani szokás. Az én olvasatomban mindez nem hígítja fel az eredeti Godzilla üzenetét, sőt inkább megerősíti: íme a nemzet, amely csúfot űz az ember sötétségéből, így diadalmaskodik felette. Nem kell ezt túlgondolni.
Beszélhetnénk még arról, hogyan változik és újul meg a Godzilla a különböző uralkodói érákban (elsősorban a nyolcvanas években, a millennium idején, és a mai látványos blockbusterek tükrében), milyen friss témákat igyekszik valamilyen módon körbejárni (a gazdasági válságtól a fukusimai katasztrófáig), hogyan lépnek ki-be ebbe a világba napjaink kimagasló speciáliseffektus-művészei, hol tart jelenleg a franchise animében, Amerikában, et al., de nincs az a szövegmennyiség, amely elbírna egy ekkora kultúrtörténeti jelenséggel. Hetven évnyi anyag. Hetven év.
Godzilla megállíthatatlan.
–
A cikk megírásához nyújtott segítségéért köszönetemet fejezem ki Molnár Imrének, illetve egy szélesebb sorozattörténeti áttekintéshez ajánlom Bessenyei Vanda előadását: Atomkatasztrófa a vásznon – Godzilla mint metafora és a franchise története [Szegedi Történészhallgatók Egyesülete – Kutatók Éjszakája 2020 – Történelem és popkultúra, 2020].