Hongkongi filmet nézni ’97, de legkésőbb 2006 óta melankolikus élmény. Mert sokszor magukat a filmeket is körüllengi egyfajta finalitás-érzet. A kör bezárult, nem tudjuk mit hoz a holnap, de egy utolsó melóra, leszámolásra, kézfogásra, csókra még telik, aztán jön a nagybetűs végzet, ami elől nincs menekvés. Az elmúlt 25 év szocio-politikai változásai, az egykor pezsgő… Folytasd az olvasást
Hogy egy vallomással kezdjem, nekem egészen tavalyelőttig teljesen kimaradt az Ape Escape. Amikor végre felkerült a PlayStation-klasszikusok közé, gondoltam, végre kipróbálom, de le is pattantam róla – kellemetlenül ósdi, nem-konvencionális irányítása, avítt grafikai megoldásai a kényelmes játékélmény útjába álltak. Pár hete az Astro Bot miatt jutott eszembe, hogy talán mégis adnom kellene neki egy esélyt…. Folytasd az olvasást
„Minden éj s napon pedigLesz, ki búra születik.Minden nappal s éjszakánLesz, kit sorsa kéjre szán.Lesz, kit sorsa kéjre szán,S lesz, kit örök éjre szán.”William Blake:Az ártatlanság jövendölései,fordította Kálnoky László Halott ember. A legfeketébb cím. Semmi jót nem ígér. Jim Jarmusch vizionárius haláltánca ott kezdődik, ahol egy tipikus western véget ér. „Nem tanácsos halott emberrel utazni”,… Folytasd az olvasást
Élénken él bennem az emlék, hogy 2012 és 2015 körül a mindennapi filmes diskurzus része volt ama topik, hogy a sorozat mint olyan lehet a XXI. század formátuma, mely majd forradalmasítja azt, amit a film – lévén hosszúsága korlátolt – nem tudhatott kiaknázni. Hasonló gondolatok motiválták az 1920-as években azt a koncepciót, hogy a film… Folytasd az olvasást
Az 1988-as Beetlejuice a ’37-es Topper, a glamúrfilm-karriervígjáték és kísértetfilm tranzitzónájában egyensúlyozó műfajalakulat örököse. A friss házasok üdeségével az életet kétpofára zabáló pár autóbalesetet szenved, majd a problémákkal küzdő, a párkapcsolati egységet széthúzó ellenérdekek, elfojtott vágyak és szorongások súlyától meggörnyedt kínlódók segítségére siet. A halál észrevétlen jön, akár a Rémálom-filmekben az álom, az ember épp… Folytasd az olvasást
Vannak még csodák. Na jó, ne essünk túlzásba: vannak még kellemes meglepetések. Az NBA 2k25 is ilyen: több évnyi már-már gátlástalan, a minőséget csak sokadlagos faktornak tekintő mikrotranzakciós-kapitalista hegymenet után a sorozat ha irányt nem is vált, de megáll, széjjelnéz és készítői úgy döntenek, hogy ebbe az irányba tovább menni ekkora lendülettel nem lehet. És… Folytasd az olvasást
Éjfélt üt az óra március harmincegyedikén, az idő megáll, újra és újra és újra átéljük, hogy az Atlus újabb Persona-játékkal tart ébren mindenkit, amíg a Persona 6 megérkezik – újra és újra és újra a harmadik vagy az ötödik rész valami mellékágával. Ezúttal a harmadik a soros. Megint. Nem, de tényleg, sokadik rókabőr ez a… Folytasd az olvasást
A narratívközpontú filmek legtöbbször a konfliktus köré húzzák fel a főszereplők összes cselekedetét. Hogy kik voltak és kikké válhatnak a jövőben az általában nem, max poénnak („Lehettem volna Ford Fairlaine, a halászok detektívje”). Mit csinál a hős, amikor nincs rosszfiú, akit le kéne győzni. Mit csinál a profi betörő, ha nem jön össze a nagy… Folytasd az olvasást
A fővonalas Hollywood, a nyugati mozikultúra narratív válsága legkésőbb 2015 óta az evidenciák közegében létezik, legnagyobb műfajai és mítoszai ekkorra elérték klimaxukat, többé-kevésbé méltó végüket. Az ezt követő közel 10 év azon tapasztalat elmélyült, permanens újratapasztalásának jegyében telik, hogy a posztklasszikus filmi elbeszélésmódnak is van határa, melyen túlról érződni kezd az autentikus elbeszélések hiányának vákuuma…. Folytasd az olvasást
Pár évet várni kellett a tökéletességre. Arra, hogy az összes 2D Castlevaniát átportolják modern generáció konzolokra. De ami késik, nem múlik, és végre miénk a mennyország: a Castlevania Dominus Collection megjelenésével a DS-re készült Castlevaniák is itt kísértenek köztünk újra. Dawn of Sorrow, Portrait of Ruin és Order of Ecclesia. Mind szenzációs, némelyik hibátlan. Remekművekre… Folytasd az olvasást