Pár évet várni kellett a tökéletességre. Arra, hogy az összes 2D Castlevaniát átportolják modern generáció konzolokra. De ami késik, nem múlik, és végre miénk a mennyország: a Castlevania Dominus Collection megjelenésével a DS-re készült Castlevaniák is itt kísértenek köztünk újra. Dawn of Sorrow, Portrait of Ruin és Order of Ecclesia. Mind szenzációs, némelyik hibátlan. Remekművekre meg mindig szakítunk időt. Ráadásul a cuccot megtoldották a Haunted Castle-el is, ami az első árkád-Castlevania volt. Lehet ennél többet kívánni? Biztos, csak nekem nincs elég nagy fantáziám hozzá.
Valószinű, hogy azért kellett ilyen istentelen sokáig várni ezeknek a játékoknak az átportolásár, mert a Nintendo DS duplaképernyős kialakításának egyképernyőssé tétele UI-problémát jelentett a programozóknak. Bár ez még csak hagyján – a legfőbb feladat valószinűleg a DS érintőképernyős megoldásainak kiiktatása, átalakítása volt. Hiszen hogy ne legyen optimális az ebből fakadó UX, az nem járja. MIndenesetre áthidalták a problémákat – a Switchen nyilván ez nem gond, de az összes többi rendszerre készült portban (PC, PS, XBOX) sokmindent át kellett szerkeszteni. A jobb kar szimulálja az egeret, a jobb ravasz az egérgombot, és az egész remekül működik, touchscreen funkció megoldva, a második képernyő információközvetítő funkcióját pedig több különböző, választható egyképernyős layout veszi át.
A három klasszikus játék egyike sem remake, tökugyanazokat a Castlevaniákat kapjuk, amiket 2002-ben (Dawn of Sorrow), 2006-ban (Portraits of Ruin) és 2008-ban (Order of Ecclesia). A Haunted Castle-hoz viszont már hozzányúltak rendesen és igyekeztek játékélmény és grafika szempontjából hozzápasszintani a három másikhoz. A grafikai ápdét mellett a játékot az egyszerre végigvihetetlen árkádos nehézségéről lehozták a konzolos meg PC-s halandók által is játszható szintre. Ettől függetlenül még így is rohadt nehéz.
A játékok európai, amerikai és japán változata is benne van a kolleksönben – lehet hogy ezt túlzásnak érződik, ugyanakkor nem szabad elfeledkezni arról, hogy egy ilyen gyűjtemény elsősorban az igazi gyűjtőknek készül, ők pedig (=a magunkfajták) nem fogjuk túlságosan sírni emiatt. Az jó öreg cartridges kiadások mellé adott kisfüzeteket is megtaláljuk emitt digitalizált formában, aminek köszönhetően a nosztalgia simogató keze aztán végképp mintha a buksinkon nyugtatná magát.
A Castlevaniák értelemszerűen sokban hasonlítanak egymásra, mechanikai és grafikai szempontból egyaránt, ettől függetlenül mindegyik tartalmaz valami olyan újítást, amiben eltér a többitől, például ahogy Jonathan Morris és Charlotte Aulin között váltogathatunk a Portrait of Ruinban, vagy az un. “lélekmechanizmus” a Dawn of Sorrowban. A kollekció összes játéka már a megjelenésének idején is nagyszerűnek számított, és mindegyik kiválóan öregedett. A zseniális pályatervezésnek, a varázslatos hangulatnak és a titokzatos különböző helyszínek felfedezéséből eredő elképesztő játékélménynek olyan mesterművei (vagy legalábbis majdnem mind az), amelyek mai nap párjukat ritkítják. Tökéletesen meg lehet érteni azokat, akik inkább az efféle oldschoolabb játékokat preferálják – ezek közt a játékok közt több olyan van, amelyhez a mai hipermodern AAA fel sem ér.
Ez itt a tökéletesség egy darabkája. Ki ne hagyd.