Az 1988-as Beetlejuice a ’37-es Topper, a glamúrfilm-karriervígjáték és kísértetfilm tranzitzónájában egyensúlyozó műfajalakulat örököse. A friss házasok üdeségével az életet kétpofára zabáló pár autóbalesetet szenved, majd a problémákkal küzdő, a párkapcsolati egységet széthúzó ellenérdekek, elfojtott vágyak és szorongások súlyától meggörnyedt kínlódók segítségére siet. A halál észrevétlen jön, akár a Rémálom-filmekben az álom, az ember épp csak elszenderedik, de mire felkapja fejét, egész más birodalomban van, mint előtte. A ’88-as film házaspárja is balesetet szenved, majd hirtelen hazaérnek. Náluk talán csak a néző lepődik meg jobban: mi történt a két esemény között? A folyóba zuhanás elég komikus volt ahhoz, hogy ne legyen valós, és ha így van, a kimaradt hazaút is csak mintegy jótékony sűrítés. Furcsasága hamar megtalálja okát, csakugyan halottak. De miért nem szól a harsona, miért nem nyílik valami kapu, a mennyeké vagy a poklok bugyraié? A Topper-ben rájönnek, kikövetkeztetik, de legalábbis megtippelik, a továbblépéshez, az élet és halál közötti tér elhagyásához valami jócselekedet szükséges, és ezért sietnek a bohókás, begyöpösödött öregúr segítségére, és kavarják fel életét jótékonyan.
A Beetlejuice-ban már kézikönyv és feladat jár a halállal: továbblépés előtt kísérteni kell. A holtak sajátos árnyékvilágban élnek, évmilliókat várnak kígyózó sorokban és expresszionizmust idéző labirintikus épületekben keresnek irodákat. Kísérteni kötelesség, kétkezi szellemmunka; lehet jobban-rosszabbul teljesíteni, szeretni-utálni, akárhogy is – ez van, meghaltak. A halál ítélete mégsem végzetes: a szellemeket látók ambivalens élménye, melyben – a kortárs kísértetfilm bevett toposzaként – egyszerre tűnnek fel szeretett és utált lények. A 2023-as Akgwi-ban (Revenant) verbalizálódik, de élettervként a Beetlejuice Beetlejuice (2024) dolgozza ki az élet–halál-együttélés kérdéskört. Élhet-e együtt élet és halál, élő és holt? Túl a fogalmak paradoxiáján, azok a kérdések aktualizálódnak, hogy teljesedhet-e be zombirománc, fenntartható-e a vámpírszerelem (Humanist Vampire Seeking Consenting Suicidal Person, 2023) stb.?
Az első film hősnője, Lydia felnőtt és maga is anya, édesanyjával kibékült és azzá vált, akik saját idegesítő szülei voltak az első filmben hozzá képest, szerepét lánya, kicsinyített mása, Astrid vette át. A szülők tanításai alternáló sorozatként igazolják és cáfolják egymást a generációk hosszú sorában; a gyermek mániája a szülő ellenében fejlődik ki, szülőként gyermeke az ő ellenében fejleszt hasonlót. Az ellentétek origója a nevelés, az öregek tudásának átadása, az élmények és tapasztalatok továbbvitele. Alkalmazni az öregek tapasztalatát a fiatalok világára, kritikátlanul és aktualizálatlanul átmásolni a felnőtteket a gyerekekre, kivetíteni infantilizált felnőttségünket utódainkra. A rossz szellem, a kísértetvilág vadnyugatának lecsúszott pisztolyhőse a röpcédulás maszektól az intézményi irodamunkáig jutott. Az első filmben a véletlen és a szükség kényszermegoldása, itt a sztenderdek alternatíváinak egyike; korábban az volt a holtakhoz képest, akik azok az élőkhöz – immár közéjük olvadt. Lydia és Beetlejuice tolódása, hiányuk nyomán új dimenziót nyit.
A felnőttek elől a ’88-as filmben kísértetek menekítenek meg, a 2024-esben már van jó kísértet és rossz kísértet. A korábbi film feloldja jó és rossz szellemek különbségét karnevalisztikus kimúlásnapi partijában, a Beetlejuice Beetlejuice jellegzetes folytatások és kortárs toposzok gipszét keni a túlmesélés réseibe: A csapdával (Trap, 2024) osztozik a „túl jó pasi” populáris gonosz-képén. A hiszterizált szexuális (anti)kultúra és a kapcsolati anarachia az ideáltípust fertőző, szorongatóvá tevő narratív stratégia analogonja. A csapda antihőse „túl jó apa”, a Beetlejuice Beetlejuice-é „túl jó pasi”, az a típus, akivé minden férfi a maga korában és korszakában lenni akar, s az, amire minden nő a maga korában és korszakában vágyik. A Hollywoodi ideológia jelen önkritikája a Nagy Ő-k meghasonlásaiból táplálkozik, mely jól mutat filmen, ám nem mutat sehogyan a való életben, a romantikus komédiák le nem forgatott második részeit, a banalitás, a szakítás, az unalom, a megcsalás és a permanens csalódás mitológiáját hiányolja. Aki az Imádlak utálni-ban Ben, az a műfajrendszer másik felén A csapda Cooper-je.
A romantika antihőse noirok és melodrámák, az antiromantika hőse ellenben pszichothrillerek, giallok és horrorok főszereplője. A Beetlejuice és Freddy Kruger-féle magányos farkasok, a kalandhősök lecsúszott változatai mint integrációképtelenek a peremvidékről indulnak és addig támadnak, ameddig be nem jutnak a sztenderdek világába. Beetlejuice-nál iroda, Freddy-nél (az Álomharcosokban) a nekik dedikált kórházi osztály. A fantasy-k vonása, hogy a tegnap ellenfele a holnap szövegségese, itt is érvénybe lép. E műfajok „jó” szereplői, a nyugati tömegfilmben a gyengék, egyfajta örök ellenzékiek, lázadók, szabadságharcosok; jó az, akinek erőt kell merítenie, s gonosz, aki szerzett erők fölött rendelkezik. Aki a jók oldalára szorul, vagy – ami ugyanaz – akit a jók hősiesen megkímélnek, gyengévé is válik. Beetlejuice exneje megszabja bohókás szuperhatalma határait, utóbbival szemben mindenki szövetséges összellenzéki. A publikus, kényszerítő hatalom ellentéte a „túl jó pasi” intrikája; a film megelőzi korát, amennyiben e még nem csak ki nem öregedett, igazán fel sem futott karaktert a vécén lehúzva zavarja el a filmkultúrából.A Beetlejuice Beetlejuice megkésett, de aktuális; a műfajgyilkos folytatások között megbúvó egészséges gyümölcs. Úgy tetszik, a számtalan fenséges történet elpusztításán át a ’80-as évek trendjeitől a Ma kulturális és ideológiai problémáiig utat vágó tendencia vakságával és esztelenségével a legszélesebb közönséget megcélzó alkotásokat követően a speciális csoportokra a lehető legélesebben nemet mondó „törzsi műfajfilmek” korszaka után, a névtelen iparosok tömegei által elsózott földből kisarjad egy-egy ott felejtett krumpli és kipergett kukoricaszem. A 2024-es év autentikus produkciói sajátos módon mind horrorok, melyek nem a túlburjánzó verbalitás, hanem a precízen megmunkált nosztalgiával operáló látványvilág talajára helyezik nem az önreflexió kényszerétől üldözött, az újat mondás gyomorgörcsével megvert, hanem egyszerű, sokat látott és jól ismert, de – épp ezért – soha be nem rozsdásodó történeteiket.