A narratívközpontú filmek legtöbbször a konfliktus köré húzzák fel a főszereplők összes cselekedetét. Hogy kik voltak és kikké válhatnak a jövőben az általában nem, max poénnak („Lehettem volna Ford Fairlaine, a halászok detektívje”). Mit csinál a hős, amikor nincs rosszfiú, akit le kéne győzni. Mit csinál a profi betörő, ha nem jön össze a nagy meló? És vajon mit csinál a profi bérgyilkos, amikor nincs éppen célpont, akit le kéne vadászni? Tudnak-e ezek a figurák egyáltalán létezni egy normális társadalmi szöveten belül? Kérdések, amiket (általában) nem teszünk fel, amikor filmet nézünk.
Pedig a legizgalmasabb és legegyedibb hangvételű zsánerfilmek pont azok, amik direkt ezt a holtidőt, a köztes létet választják. Johnnie To pisztolyforgató gengszterei A misszió-ban, akik ülnek az üres villában, várva a következő lépést, miközben a főnökük teát csinál nekik. Allen Barron nihillista bérgyilkosa a Blast of Silence-ben, aki kénytelen magányosan és cél nélkül New York utcáit róni karácsony idején. Takeshi Kitano zsaruja a Tűzvirágok-ban, aki a bankrablás után nyaralni viszi a rákbeteg feleségét. A példákat nem hasra ütve hoztam: Yugo Sakamoto egyre hangosabb elismerést és hypeot kiváltó filmszériája a Baby Assassins kábé olyan, mintha a fentieket gyúrta volna egybe, hozzáadva egy kis sajátos fűszerezést és meglásd itt a 21. század új akcióhősei: A Z generációs szupergyilkosok, akik két meló közben rá vannak tapadva a mobiljukra és legfőbb gondjuk, hogy miből fognak kaját venni.
Mahiro (Saori Izawa) és Chisato (Akari Takaishi) első látásra semmiben sem különböznek a középiskolásból frissen kiszakadt, közös albérletét épphogy megszerzett, a felnőttkor küszöbén toporgó fiatalok közül, akik maguk se tudják, hogy mit akarnak az élettől, mi lesz a jövő. Inkább csak tengődnek egyik szarul fizető félállásból a másikig, a csekkek meg csak gyűlnek és gyűlnek. A bankválság után gazdaságilag bedőlt Japán elveszett generációjának klasszikus képviselői, csak közben magasan képzett bérgyilkosok, akik szemvillanás alatt képesek nyakat törni, fejlövést osztani, hullákat gyártani. De természetesen megbízóik, a Szervezet erősen bürokratikus szabályai szerint. És hát mit csináljon egy profi bérgyilkos, ha éppen nincs meló? Próbálja eljátszani az átlagpolgárt, boltban gürizni, szobalányos tematikájú kávézóban mosolyogni. Csak az olyanok, mint Mahiro és Chisato, mágnesként vonzzák magukhoz a bajt.
A Baby Assassins-t és folytatását legegyszerűbben úgy tudnám jellemezni, mintha egy délután ötletesből felindulva úgy döntök, hogy egybevágok egy 90-es, kora 2000-es évekbeli csellengő indie drámát, egy keményvonalas bunyókkal és lövöldözésekkel teli hongkongi akciófilmmel. Viszont a no budget, kvázi amatőrfilmes irányból érkező Sakamoto számára nemcsak szimplán költséghatékony megoldás valós helyszíneken felvett, statikus beállításokban és hosszas párbeszédekben gondolkodni, hanem szándékos rendezői esztétikum. A bérgyilkos-páros számára unalmas és fura valóság megtestesülése, ahol a lakbérnek kevesebb értelme van, mint alvilági riválisokkal verekedni egy raktárépületben. Egy világban, ahol nem lehet az idegesítő főnök fejét behorpasztani, ahol a Szervezet számára nem a rendőrség a legfélelmetesebb (mert ők persze le vannak fizetve), hanem az adóhatóság.
Lényegében abszurdista humorú szekvenciák sorozata mindkét film, amik szép lassan állnak össze egy koherens narratívává és időről-időre megszakítja őket egy-két kőkemény akciójelenet. Ilyen minimalista stílusú filmnél hatalmasat számít a képen jelenlévő színészek minősége és a mondatok, amik a szájukba vannak adva, hála Istennek, hogy egyrészt mindkét film baromi vicces (és nemcsak verbális, de fizikai gegekkel is tele vannak) és a karakterek is baromi jól eltaláltak. Élükön a két főhősnővel, akik annyira jól passzolnak egymáshoz, hogy simán rájuk lehet mindent építeni. Hiszen tulajdonképpen az antiszocialitás két ellenpólusát testesítik meg, a klasszikus japán szépségideálnak megfelelő, de teljesen megbízhatatlan, hiperaktív, erőszakos Chisato és a rövidszőke hajú, már-már autisztikusan introvertált Mahiro mindketten olyan karakterek, akik csak kívülálló weirdo-k lehetnek egy olyan kollektivista társadalomban, mint Japán. Csak egymásra támaszkodhatnak és minden idióta döntésük ellenére, nem lehet nem szeretni őket.
Az erősen szapphói páros, a kimaxolt nyugis-hangout vibeok (amik eléggé hasonlítanak Richard Linklater nemrég bemutatott bérgyilkososmozijára), és a Kitano filmekre hasonlító, zsánerdekonstrukciós abszurditások mellett van még egy erős fegyver a Baby Assassins 1-2 tarsolyában. Nevezetesen, hogy azért akciófilmnek se utolsók. A kézitusák koreográfiájáért az a Kensuke Sonomura felelős, aki az elmúlt évek során hazája egyik legjobb és legizgalmasabb kaszkadőrkoordinátora lett (John Woo Manhunt-jába is besegített). A mozdulatok villámgyorsak, intenzívek, brutálisak, klasszikus harcművészet keveredik a modern MMA földharc-alapú taktikáival. Az egymással csatázó felek őrült dervisként pörögnek, forognak, kúsznak, kapaszkodnak egymásba vagy bármibe, amit fegyverként lehetne használni. Viszont ezeket a hurrikán-sebességű szekvenciákat Sonomura és Sakamoto mindig úgy rendezik, hogy sose váljanak követhetetlenül kaotikussá, az okos kamerakezelés és tudatos vágás kettőse az, amitől profik lesznek. Ha pedig valaki még külön tapsot érdemel, az a Mahiro-t alakító Saori Izawa, aki olyan elképesztő fizikalitást tesz bele, amibe a hollywoodi muszkimiska alfahímek beledöglenének. The weaker gender my ass. Itt a példa, tessék utánacsinálni. Pontosan ez a fajta energikusság és frissességre törekvés az, amiért jó nézni a Baby Assassins-t és folytatását. Az alacsony költségvetésből származó fésületlenségeit, megúszásait kompetens belső tartalommal és fiatalos lelkesedéssel tudja pótolni. Szíve-lelke van ennek a két filmnek (plusz a harmadik is már a kanyarban van), szórakoztató nézni ezt a két lükét, akiknek meg se kottyan jakuzákat vagy bérgyilkos-riválisokat lenyomni, de egy banki átutalás már kifog rajtuk. Amiben van valami kellően emblematikus, hogy a kapitalista mindennapok még a halál angyalaiból is átlagembereket csinál.